Szabadkára látogat a Momentum Mozgalom Az anyaországi és a határon túli magyar pártok, illetve politikai szervezetek kapcsolati dinamikája

A magyarországi belpolitikába az olimpiaellenes népszavazási kezdeményezés ügyének felkarolásával, a NOlimpia kampánnyal berobbant, s azóta már párttá alakult Momentum Mozgalom negyvenöt napos országjárása lassan a végéhez közeledik. Nagy meglepetést – és helyenként felháborodást – váltott ki azonban a szervezet bejelentése, amely szerint kiegészítenék azt egy kéthetes „külhoni országjárással”, amelynek egyik állomása április 8-án lesz a szabadkai Klein House-ban.

 

A bejelentést többek között azért övezte nagy felzúdulás, mert a magyarországi belpolitikában meglehetősen szokatlan és újszerű, hogy a kormánypártokon kívül bárki is említésre méltó érdeklődést mutasson a határon túli magyarság – az emberek – sorsa iránt, s ne csak a bevett, már-már mantraként ismételgetett formula szerint „a határon túli magyarság legitim szervezeteivel” (azaz a gyakorlatban: legnagyobb pártjaival) keresse a kapcsolatot, a politikai szövetséget. A Momentum érdeklődése azonban nem előzmény nélküli, aminek ékes példája az a március 23-ai rendezvényük is, amelyet óriási érdeklődés és teltház mellett tartottak Itthon-Otthon. Határon túli magyarok és Magyarország címmel Budapesten. Az óriási érdeklődés (nagyjából kétszáz ember zsúfolódott be az eseménynek otthont adó Bujdosó Kert nevű romkocsmába) remekül mutatja, hogy mekkora hiánycikk a magyarországi belpolitikában a határon túli magyarsággal folytatott – és nem csak róla szóló – párbeszéd.

A magyarországi belpolitikában régóta meglévő általános vélekedés, hogy a külhoni magyarság ügyével a magyar belpolitikában egy magára valamit is adó pártnak nemhogy nem kell, de nem is szabad foglalkoznia, hacsak nem áll szándékában belpolitikai vereséget, népszerűség- és szavazatvesztést kockáztatni, noha tagadhatatlan, hogy a jobboldal szavazatmaximalizálás tekintetében nagyon ügyesen és stratégiailag kielégítően tudja alkalmazni az identitáspolitikákat. Számos oka van annak, hogy ez a vélekedés kialakult, ezek közül most csak néhány jelentősebbet emelnék ki. Az egyik alapvető ok a kérdés rendkívüli mértékben megosztó mivolta: kutatások igazolták, hogy ebben az ügyben még a biztos szavazó pártválasztók körében is óriási az egyet nem értés – azaz még a pártjukhoz erőteljesen, identitásalapon kötődő szavazók körében is magas azoknak az aránya, akik ebben a témakörben nem értenek egyet a pártjuk által képviselt állásponttal. Másfelől a határon túli magyarság ügye, köszönhetően nyilvánvaló emlékezet- és nemzetpolitikai mivoltának, egyike azoknak a témáknak, amelyek a leginkább alkalmasak impulzív reakciók kiváltására, szemben a racionális megfontolásokkal. Az okok harmadik csoportját pedig azok a „racionális” álláspontok alkotják, amelyek a határon túli magyarságnak a magyarországi országgyűlési választásokon való relatív elenyésző súlyára apellálnak: a külhoniak alacsony létszámára, s arra, hogy a 2014-es választásokon is csupán egy mandátum sorsát határozták meg, lévén, hogy – a magyarországi lakóhellyel rendelkező társaikkal ellentétben – csak pártlistára szavazhatnak, lakóhelyhez kötött egyéni választókerületi jelöltre nem. Az okoknak ehhez a csoportjához sorolható még az, a magyarországi parlamenti pártok körében relatíve erőteljesen élő percepció, miszerint a „határokon túl úgyis mindenki Fidesz-szavazó, hiszen ők adták meg nekik a választójogot”.

Összességében tehát: a határon túli ügyek bolygatásával könnyű nagyot bukni, nyerni viszont szinte lehetetlen, s ha valamennyit mégis sikerül, akkor is elenyésző mértékben.

Ebbe az általános érdektelenségbe robbant tehát bele a Momentum nagy érdeklődést kiváltó rendezvénye, amelynek a párbeszéd kezdeményezésén túlmenően nem titkolt célja volt a tapasztalatszerzés, a határon túli viszonyokról való tájékozódás is – amelynek komolyságát a meghívott vendégek listája is alátámasztotta. Arra a kérdésre, hogy melyek azok a szemléleti kérdések, amelyeket megfontolásra ajánlana a Momentum számára nemzetpolitikájának átgondolásakor, illetve, hogy melyek azok a külhoni közösségekben meglévő tudások, amelyek nincsenek benne a magyarországi közbeszédben, Patakfalvi-Czirják Ágnes, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa további aspektusokat világított meg a kérdést övező problémákkal kapcsolatban:

„Az egyik legnagyobb problémát abban látom, hogy a határon túli magyarsággal kapcsolatos kérdések döntő hányada egy olyan, nagyon erős paternalista rendszerbe ágyazódik bele, amelyet Magyarország, a magyar kormányok szeretnek fenntartani. Átlátható, jól kategorizálható, különböző ismérvek alapján jól behatárolható, hogy kiről van szó, kiket akarnak megváltani, amikor határon túli magyarokról beszélnek. Ez azért is óriási probléma, mert mind az intézmények megszervezésének, mind a támogatáspolitikának a legnagyobb rákfenéje ez a paternalista logika. Az, hogy én, mint jó anya-, vagy ebben a kontextusban inkább apaállam, olyan morális kötődést kívánok kialakítani, olyan morális dimenzióba helyezem az általam működtetett támogatáspolitikát, amelyben elvárható, hogy az eszencializált, különböző – általam meghatározott – ismérvek alapján működtetett identitást te, mint határon túli, teljesítsd. Amikor az identitás ilyen módon egyik pillanatról a másikra teljesítési módok sorozatává válik, akkor abban eléggé nehéz megélned önmagad. Hiszen nehéz úgy magyarnak lenni – teszem azt, Sepsiszentgyörgyön –, hogy tudom, hogy nekem az a feladatom, hogy fenntartsam a magyar iskolát, szüljem a gyerekeket, hogy legyen, aki magyar iskolába járjon, ugyanakkor templomba is járnom kell, hiszen az egyházat az állam nem támogatja megfelelő mértékben, így ez is rám hárul. Figyelemmel kell kísérnem – és persze támogatnom is kell – továbbá a „magyar ügy” különböző mozzanatait: amennyiben Heinekenről van szó, akkor az számomra gonosz, gaz multinacionális cég kell, hogy legyen, amit nekem gyűlölnöm kell. A Heinekent ki kell öntenem, miközben az Igazi Csíki Sört nyugodtan vedelhetem. Ezek a dolgok antropológus szemmel nézve nagyon nehezen megragadhatók. Ezek az elvárások és az elvárásoknak való megfelelési kényszer nagyon nehézkessé teszik a magyarság megélését, különösen, ha mindeközben azt látom, hogy a velem anno párhuzamos román osztályba járó fiatal Londonban kötött ki az egyetemen, boldogan és jól halad mindabban, amit csinál, míg én Budapesten magyarázom, hogy mit is jelent Sepsiszentgyörgyön magyarnak lenni. Rengeteg olyan különbség és eltérő szituációból fakadó eltérő tapasztalat van, ami nehézkessé teszi ezeknek a kérdéseknek a megválaszolását – főleg akkor, amikor egy folyamatos elvárás fogalmazódik meg azzal kapcsolatban, hogy neked mit kell, hogy jelentsen a magyarságod. Erre az elvárásra ráadásul intézményrendszer is épül. Ezt remekül példázza, hogy legutóbb, amikor a tízéves osztálytalálkozómra hazalátogattam, egy Wass Albert-verssel fogadtak, ami engem teljesen megdöbbentett. Ezek vagyunk mi? Ezeknek kell lennünk? Ezt kell olvasni? Mi az elvárás, mikor kell könnyeznem? Mi az, amitől meg kell hatódnom? Ezek az intézmények – mivel paternalista logikával fogantak – nagyon jól és pontosan előírják mindezt: megmondják, hogy neked mikor kell könnyezned, hogyan kell könnyezned, melyek azok a szavak, amik a torkodat kell, hogy reszeljék. Ez pedig egy borzasztóan nehéz vállalás.  Az az identitáspolitikai mozzanat, ami egyszerűen egy adott ponton túl nem természetes az embernek: kitinvázként ragad rá, amelyből nagyon nehéz kitörni. Különösen akkor, ha mindeközben Budapesten a néptánc meghatározott lépéseinek pontos ismeretét várják el tőlem – hiszen ez például egyértelműen ennek az identitáspolitikának az egyik káros mellékterméke. Folyamatosan jeleket olvasunk, jeleket gondolunk leolvasni, jeleken keresztül próbáljuk definiálni azt, hogy mi is az az identitás, amitől magyarságunk igaz és autentikus lesz. Szóval a kérdésre válaszolva, ha tanácsot adhatok: maradjatok kíváncsiak, mintsem, hogy készpénznek vegyétek a készen kapott jeleket, és azok leolvasásának a módját, kérdezzetek, mintsem, hogy csak egy előre eltervezett történetnek lássátok a határon túli magyarság sorsát.”

A „külhoni országjárás” projektjét tekintve úgy tűnik, a Momentum egyelőre megfogadta az erdélyi származású antropológus tanácsát, s akárcsak az anyaországon belül, a határon túl is megpróbálja feltérképezni a lokális problémákat. Arról, hogy miként vélekedik a Momentum ezekről a problémákról, miért nem riasztják el a fent említett „elrettentő tényezők”, és melyek a szervezet konkrét nemzetpolitikai elképzelései, Soproni Tamást, a mozgalom alelnökét kérdeztük. A vele készült interjúnkat ITT találhatják meg olvasóink:

Nemzetpolitikai momentumok

A magyarországi belpolitikába az olimpiaellenes népszavazási kezdeményezés ügyének felkarolásával, a NOlimpia kampánnyal berobbant, s azóta már párttá alakult Momentum Mozgalom negyvenöt napos országjárása lassan a végéhez közeledik. Nagy meglepetést – és helyenként felháborodást – váltott ki azonban a szervezet bejelentése, amely szerint kiegészítik azt egy kéthetes „külhoni országjárással”, amelynek egyik állomása április 8-án lesz a szabadkai Klein House-ban.

A rendezvényről itt olvashatnak még:

Nem a románok vagy a szlovákok, hanem Magyarország miatt pusztulhatnak el a határon túli közösségek

Sietnie kellett annak, aki időben sörhöz akart jutni csürtörtök este a Bujdosó kertben, ahol kicsivel több mint 200 ember jött össze a Momentum Mozgalom „Itthon-Otthon. Határon túli magyarok és Magyarország” című kerekasztal-beszélgetésén. Nem tudni, hogy a Momentumnak vagy a témának szólt-e az érdeklődés.

Soproni Tamás: Elérhetővé kell tenni a magyar identitás megélését a határon túliaknak

Egyrészről, és ez talán a legfontosabb: elérhetővé kell tenni a magyar identitás megélését. Ez persze nem kényszer. A határon túli magyaroknak, maguknak kell eldönteniük, hogy mennyire akarják ezt megélni. A magyar államnak azt viszont meg kell tennie, azt el kell érnie, hogy aki magyar akar lenni, az tudjon magyar lenni.