A rendszer ellentmondásainak dokumentumai Az amerikai gazdaság 2018 végére recesszióba kerülhet, avagy széljegyzetek a jövő és a múlt fürkészéséhez minden létező és létezhetetlen irányban (1. rész)

„Filmemben az útról kívántam beszélni, amelyen Emilia tartomány eljuthat a kommunizmushoz. Tökéletesen elpusztított országnak rémlik ma az én szememben Olaszország. Olyan benyomást tesz rám, mintha csak az imént vészelt volna át egy háborút (a kultúráról beszélek, tehát csak képletesen értendő a hasonlatom). Szinte minden helyi kultúrát elpusztított a fogyasztói társadalom, megfojtott a tömeginformáció eszközeivel. Ebben a pusztaságban csodálatos szigetként tűnik föl a szememben Emilia, az ott lakó nép mind a mai napig tudatában van ősi, hagyományos kultúrája fontosságának, annak a kincsestárnak, amelyet nem szabad eltékozolni, elvesztegetni.”
(Bernardo Bertolucci filmrendező nyilatkozata a Lityeraturnaja Gazeta című szovjet lapnak a Huszadik század című alkotásáról, 1978.)

A havonta megjelenő Filmvilág című folyóirat tavaly januári számában jelent meg Németh Gyula rövid képregénye a Sci-fi–klasszikusok röviden című sorozatában. Kiindulópontnak most jó is lesz ez nekünk… Mondhatni ideális! Már csak azért is, mert ebben a négy kis képkockában tulajdonképpen az egész, a teljes evolúció benne van, akármilyen kiszámíthatatlanul alakuljanak is majd a dolgaink a továbbiakban, a ma még ismeretlen jövőre is kiterjedve. Globális felmelegedés, nukleáris háború, apokalipszis, világvége és egyéb bohóságok. A 2001: Űrodüsszeia alapjául szolgáló mű szerzője, Arthur C. Clarke, és a film rendezője, Stanley Kubrick olyan ügyesen és mívesen mesélte el történetét, úgy suhant át évmilliókon néhány frappánsan megválasztott szimbólumban és még frappánsabban megkomponált képkockában; úgy tudott történelmet mesélni egy, a szemünkben minduntalan csak talányoktól teljes, titokzatosságoktól terhes jövőbe (ki)helyezett történetben, hogy közben lényegében tök mindegy, hogy mi történik majd abban a bizonyos megjövendölt, ma még mindenképp csakis vizionált időben, abban a bizonyos teljességgel kiszámíthatatlan jövendőben, amelyre a magyar Himnusz soraival is minden alkalommal Isten áldását kérjük, akárhányszor csendüljön is föl Erkel Ferenc csodálatos zenéje; szóval ők ketten úgy alkották meg ezt a cselekményi keretet, hogy akármi legyen is, akármi jöjjön is, akármi történjék is, akármi várjon is még ránk hosszú- vagy rövidtávon, egyre megy, ők nem tévedhetnek.

S nem azért, mintha ők annyira tévedhetetlenek lettek volna, az egyetlen és megkérdőjelezhetetlen igazság (és igazságosság…) cáfolhatatlan letéteményesei, dehogyis! A jövőben járnak, mégis a múltról mesélnek. A jövőt is fürkészik ugyan, de messzire tekintenek onnan is: előre és hátra egyaránt – sőt, a végtelen világűrben elképzelhető összes létező és létezhetetlen irányba. S akkor még nem is szóltunk arról a triplacsavarról, amelyet az idő múlása – a valós idő bajszomat is megőszítő valós múlása – tett hozzá ehhez az alkotáshoz: 1968-ban az ezredforduló és 2001 még valami iszonyatosan távoli, elérhetetlen messzeségnek tűnt. Vagy megéljük, vagy nem… Írók, költők, filmesek és képregényrajzolók a legelképesztőbb futurisztikus agyszüleményeikkel népesítették be (terhelték túl…) azt a viszonylag egyszerű esztendőt, amit számunkra, hétköznapi halandók számára leginkább talán a terrorizmus világhatalommá emelkedésének szimbolikus dátuma, szeptember 11-e örökített meg. 9/11 – ahogy a köztudatban rögzült –, és az ikertornyok füstölgő ködképe, amely azóta is a nyugatinak mondott civilizációra veti árnyékát.

Tehát 2001 távolról sem volt technikailag olyan lenyűgöző, civilizációs tekintetben annyira tarka, tudományos szempontból pedig olyan frenetikus, mint amilyennek korábban megálmodtuk, vagy mint amilyennek nagyon sokak elképzelték. Nem közlekedtünk repülő autókkal, nem vettük fel a kapcsolatot idegen civilizációkkal, nem jártunk távoli bolygókra nyaralni-telelni, vagy őszölni-tavaszolni, s az orvos kutatók sem találták fel a halál ellenszerét, de, mondjuk, s ezt mindenképp írjuk az esztendő pozitívumai közé, hogy nem született meg az Antikrisztus, és nem jött el a világvége sem. Huhhh, megúsztuk! S azt hihettük volna, hogy fellélegezhetünk…

A gondokat csak az okozza, hogy az evolúció – ahogy a történelem sem – ezzel még nem ért véget, nem állt meg és nem toporog egy helyben, nem tekereg, mint a majom becses hímtagján a stanicli, s bőven tartogat mindezek felett is még számunkra fordulatokat és hol kellemes, hol meg inkább csak a kellemetlen utóízek ezernyi árnyalatában feltűnő/tetszelgő meglepetéseket.

Az Űrodüsszeiáról azonban akkor sem feledkeztünk meg: január 1-én egy ismeretlen művész egy fekete, nagyjából 2,7 méter magas monolitot helyezett el a seattle-i Magnuson Parkban. Jaja, hiszen nem is lenne igazi a poén, ha tudnánk a nevét, ismernénk a kilétét… Így csak anonimként tisztelgünk gesztusa előtt!

Az éppen aktuális jelenünkből nézve 2001 nem tűnik annyira távolinak, mint egykor régen, a ma már elérhetetlen és felmérhetetlen messzeségbe vesző 1968-ban, hiszen alig tizenhat év telt el azóta. Aki akkor született, most valahogy kerülhetett középiskolába, gimnáziumba, persze, csak ha az általánosban nem ismételt osztályt. Mindez azonban attól is függ (menthetetlenül!), hogy melyik világrészen, melyik kontinensen, melyik országban, milyen oktatási rendszerben iskoláztatják, s kérdéses az is, hogy hat- vagy hétéves korban indulnak ott elsőbe az elemisták; számtalan olyan komponensből alakul hát ki végül is az összkép, amely könyörtelenül nyilvánvalóvá teszi, hogy magasztos elvek ide vagy oda, mégsem születik minden ember egyformának ezen a Földön, hiszen a társadalmi-politikai környezet már a születése előtt, sőt, már a fogantatása pillanatában is menthetetlenül, ellenvetést vagy kósza megjegyzést sem tűrve, előre determinálja a csecsemőnek nemcsak a statisztikusok és a közélet nagyságai által manapság oly annyira preferált, a világrajövetelekor várható, legmagasabb megélhető életkorát, hanem mindenek előtt a személyes sorát. Az éppen aktuális jelenünkből nézve 2001 ma már nem távoli, hiszen, ha fellapozzuk a fényképalbumokat, az akkor készült fotóinknak még idejük sem volt becsülettel megsárgulni, s nem is olyan távoli felmenőket láthatunk rajtuk, akiknek már a nevét sem sejtjük, vagy a bennünket ímmel-ámmal még mindig hozzájuk kötő, köztünk pallót, pontont, hidat verő rokoni szálakat is alig bogozhatjuk ki velük kapcsolatban (különösképp, ha nincs is már kit megkérdeznünk erről/róluk…), hanem alkalmasint saját magunkat, a legközvetlenebb környezetünket, barátainkat. Ezeken a felvételeken pedig még csak elvétve találunk azóta már időközben lebontott épületeket, vagy épp ellenkezőleg, menet közben belakott, egykor még érintetlen, szabad és buján virágzó zöldterületeket, olyan felületeket, amelyek a kereskedők prospektusaiban és hirdetőtábláin, no meg persze az apróhirdetéseikben, a színes női lapokban tolakodóan közreadott újsághirdetéseiben hamarosan egyszerűen csak – az épp itt említett bujaságukból teljességgel kivetkőzve – holmiféle ingatlanokká silányodtak parkerdőből, sétányból, grundból, játszótérből, akármiből, s ma már vakolatlan falak, sitt, törmelék, homokrakás és cementfoltok, betonvas, pléhbódék, plázák vagy épp a felhőkbe csúcsosodó tornyok jelzik, s bélyegzik meg átváltozásukat. Ez, akárhogy vesszük is, ugyancsak egy sorsmeghatározó tényező.

Az éppen aktuális jelenünkből nézve 2001 egyáltalán a nem távoli múltunk része (bezzeg az én időmben…), hiszen még őrzünk is emlékeket abból az évből, némelyek talán kapásból rávágják, hogy hol voltak abban az esztendőben nyaralni, melyik koncertet élvezték legjobban a Sziget Fesztiválon, ki nyerte a zentai Nyári Ifjúsági Játékokat, és ki a kupadöntőt, hol ünnepelték a születésnapjukat, milyen meccset néztek a haverokkal valamely kiülős kocsmateraszon, hol siklottak szánkóval a töltésoldalban, vagy sítalpakon valamely megfizethető, s így még elérhető téli üdülést kínáló hegyvidéken. Némelyeknek talán még az is eszébe jut heveny hirtelenséggel, hogy abban az évben szervezte meg az Újvidéki Színház az első drámaíróversenyét, amely azóta már nemes és rangos hagyománnyá nőtte ki magát… Igen, és arra is emlékezhetünk, kit veszítettünk el 2001-ben, kitől fosztott meg bennünket betegség vagy baleset, s kit vett el tőlünk a személyes árulás. Talán az övé, talán a miénk. A végeredmény szempontjából nem mindegy?

2001-et még mindig nyilvánvalóan és egyértelműen, kapásból azonosítani tudjuk.

2001 még mindig itt él bennünk, s talán csak néhány apróbb részletről feledkeztünk meg, amikor néhány agysejtet áldoztunk fel, ítéltünk pohár általi halálra az alkoholizmus oltárán hajnalba nyújtott tivornyázások alkalmával.

Itt és éppen ebben köszön vissza az Űrodüsszeia triplacsavarja. Hiszen Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick még messzire előre kellett, hogy tekingessen, ha 2001-et meg akarta lesni…. meg akarta pillantani. A két alkotó bizony messzire előre tekintgetett 1968-ban, a kiszámíthatatlan, bizonytalan, hektikus és szeszélyes jövőbe, amikor ebben a futurisztikus „képzelgésében” 2001-et igyekezett szemléltetni, megteremteni, a képzeletéből előcsepegtetni, előszivárogtatni, felsejletni – s ne feledjük, akkor bizony még harminchárom esztendő választotta el őket a céldátumtól –, s épp ezt a kiszámíthatatlanságot kellett nekik akkor és ott, a tervezőasztalnál, a forgatókönyv lapjai, kéziratai, oldalkötegei felett görnyedve megragadniuk, annak az összes kínálkozó, buktatókkal csábítgató talányával együtt, s úgy elsuhanni ezek mellett, mint a körúton a hasonlóképp magukat kínálgató csábringók mellett, némán csak, sután csak, sietve csak, botladozva csak, a fejünket rázva visszautasítólag. Csak. Hogy hagyna már…

Velük ellentétben mi már a múltba nézünk vissza 2001-re, még ha nagyjából feleakkora időtávról is (2001-ről tehát majd csak 2034-ben lehet kellő megalapozottsággal és hasonló érvénnyel beszélni rendesen, nyíltan és őszintén, kompromisszumokat nem ismerve, de akár még a tévedés lehetőségét is kizárva, teljes meggyőződéssel… akkor lehetett, igen, 1968-ban, és akkor majd lehet, igen, 2034-ben… a köztes időben pedig marad a remény, s a költő Mátyás Ferenc versét megidézve egyelőre csak bizakodhatunk/bizonytalankodhatunk abban – ennél erősebb érveknek híján –, hogy kegyetlen mostohaanyánk, ez a megvesztegethető, konok boszorkány, ha beléfogódzva kérleljük, a csalódásunknak, a csalódássorozatainknak, csalódásciklusunknak, fiaskószériánknak véget vet végre, s üzemen kívül helyezi ezt az elszabadult, legmodernebb fejlesztésű, újgenerációs hi-tech kudarcgenerátort, fiaskógenerátort…), tizenhat esztendő mérlege pedig sok mindenre visszavezethető, tágas kapukként nyílnak a mellékszálak, elvarratlanul kallódnak a megtorpanásban, a megcsömörlöttségben végződő történetfoszlányok; itt halmozódik tehát mindenünk – a belső privát világmindenségünk –, amit végigvittünk, s amibe belebuktunk, s ami a kudarcunkként öröklődik tovább bennünk, hiszen minden hetünk, hónapunk, évünk jussa mindig csak az előzőnek a hozadéka lehet. Minden csak az előzményekből eredeztethető. Ebben nincs változás Németh Gyula képregényének első kockája, az első monolit földi feltűnése óta; s első lépésben egészen máig, második lépésben a világmindenség végezetéig, harmadik lépésben pedig még azon is túl, mert a világmindenség is csak úgy múlhat egyszer el, úgy érhet egyszer majd véget – FIN –, hogy majdan a helyébe lép valami egészen más, a mi képzeteinkhez, a mi fogalmainkhoz mérve valami elképesztően más lényegű, felérhetetlen és felmérhetetlen.

Biztos kézzel, biztos történetvezetéssel, biztos eszközökkel, sziklaszilárd meggyőződéssel lehet csak erről hitelesen mesélni. S az Űrodüsszeia mellett ez szinte csak a talján mesternek, Bernardo Bertoluccinak sikerült a 20. században. Illetve: a Huszadik század című filmben. Bár ez itt most bizony mindkét értelmében értendő…

A Huszadik század című film 1976-ban készült, nyolc évvel az Űrodüsszeia után. Számszakilag azonban sokkal fontosabb, hogy huszonnégy évvel az évszázad vége előtt, amelynek tehát így akkor a negyede akkor még mindig hátra volt. Bertolucci mégis az egész 20. századot el akarta mesélni. A jövőt fürkészte hát ő is, de egészen más eszközökkel – és eltérő megközelítéssel –, mint Arthur C. Clarke és Stanley Kubrick. Márpedig egy félreeső, felgazlott sínpár mindig lesz valahol, ahol még vagy jár a vonat, vagy már rég nem láttak errefelé ilyesmit; ahová azonban egyfajta epilógusként az évszázad ily módon megjövendölt legvégén a két meggörnyedt, megöregedett főhős még mindig kisétálhat, kibiceghet görbebotján (egy ilyen kellék nagyban megkönnyítheti az őt alakító színász dolgát, munkáját is…) – teljesen mindegy, hogy mi mindenen ment át hosszú élete során, vagyis teljesen mindegy, hogy mi volt a film központi cselekménye –, s akár a sínekre is fekhet, ahogy tette azt gyermekkorában, akkor még felvágásból, nagyzolásból, bátorságfitogtatásból, tinédzseri kivagyiságból, életkori fontoskodásból, az évszázad végén meg már akár öngyilkossági szándékkal is, vagy csak heccből, nosztalgiából, a régi időkre visszatekintve, a jövőből is örökké csak a múltat kémlelve, vagy a jövőből is a még további eljövendőt, hiszen sohasem tudhatjuk (akárcsak nem tudhatja ő sem, amikor a körülményekhez képest kényelmesen kinyúztatja tagjait…), hogy mikor avatja fel újra egy szerelvény a rég nem járt síneket, amelyek talpfái közt már gazdagon burjánzó ökoszisztéma telepedett meg. Ilyenkor már teljesen mindegy, hogy ugyanakkor, az adott pillanatnak is csak a tört részében épp mi történik a társadalmi-gazdasági, no meg persze a politikai központok valós terében – a történeti jövőbe kapaszkodó fikció már rég elrugaszkodott ettől –, jöhet tél, zivatar, birodalmak omlanak össze vagy éppenséggel emelkednek önmaguk fölé, esetleg haraphatnak a saját farkukba is (a lehető legprofánabb módon és az elképzelhetők közül is csak a létezhető legprofánabb, legföldhözragadtabb, legpóriasabb értelemben…) kígyó módjára; történnek-e katasztrófák, forradalmak, terrortámadások, használunk-e repülő autókat, felvesszük-e a kapcsolatot idegen civilizációkkal, landolunk-e távoli bolygókon, vagy egyáltalán, van-e még remény az emberiség számára, előidézte-e már a globális felmelegedés a világtengerek végérvényes megemelkedését (tényleg, honnan is kell akkor majd számolnunk a tengerszint feletti magasságot?…), minden teljességgel mindegyleges lehet, hiszen a két öreg ott jár már az évszázad végén, amelytől valós időben még legalább huszonhárom-huszonnégy-huszonöt esztendő választ el bennünket, de azok a képsorok, akármi történjék is, nem veszíthetik el közben a hitelességüket. Bertolucci mester tudta, tudja ezt… Megbízhatóbb a jövendölése, mint a delphoi jósda.

„Nyugodtan állíthatom, hogy a Huszadik század a rendszer ellentmondásainak lehetne a dokumentuma. Valahogyan befészkelődtem a rendszer ellentmondásai közé, sikerült elérnem, hogy az amerikaiak hatalmas összegeket bocsássanak a rendelkezésemre. Csak úgy bizalomból, azoknak az összegeknek az alapján, amelyeket az Utolsó tangó révén sikerült bekasszírozniuk. Láthattam az amerikai filmesek arcát Cannes-ban, akik viszont még soha nem látták a filmemet. Ugyancsak föl voltak kavarva, botrányos volt számukra, ahogy hirtelen megjelennek benne a vörös zászlók. […] A népszerűség számomra azt jelenti, hogy vitatkozzak. A népszerűség az ő számukra azt jelenti, hogy sok belépőjegyet adjanak el, sok pénzt zsebeljenek be. És szintén Cannes-ban történt: Tennessee Williams, a zsűri elnöke egy sajtókonferencián tiltakozott a filmekben megmutatkozó erőszak ellen, és világos célzásokat tett a Huszadik századra. »Nem akarom látni, hogyan öldöklik le rettenetes módon a gyerekeket, akárcsak 2000 évvel ezelőtt a Colosseumban.« Azt válaszoltam neki: »Akárcsak My Laiban, nem is olyan régen!« Az erőszak nem a rómaiak magánterülete. Nagyon jónak találom a parasztok kegyetlenségét a fasiszta tiszttartóval szemben. Jogosnak érzem. Azt hiszem, itt is jelen van a dialektika: a parasztok az erőszak alkalmazásával vesznek bosszút; s egy másik pillanatban, mindent feledve kibontják a hatalmas vörös zászlókat” – nyilatkozta Bernardo Bertolucci az Elan című német lapnak adott interjúban, 1978-ben. S ha már számszakilag nézzük az eseményeket (és immár az elméleteket is…), akkor bizony 2001 sem minden szempontból – és nem is mindenkinek – ugyanazt, vagyis nem éppen 2001-et jelenti. Lehet tíz dekával több? Húsz dekával kevesebb?! Ha a zsidó naptár szerint számolunk, akkor 5761 és 5762 fordulója volt abban az idősávban, amit mi 2001-es esztendőként jegyzünk; ha az iszlám szerint kalkulálunk, akkor 1421 adta 1422 kezébe a kilincset; a thai szoláris naptár szerint 2544, az örmény szerint 1450, a koreaiban 4334, a buddhistában meg 2545; no de a holocén naptár az, ami mindent visz, hiszen nem kevesebb, mint tízezer esztendővel jár a Gergely-féle előtt: 2001-ben ezek szerint 12001-et írhattak mindazok, akik ezt egyáltalán számon tartják – ez azonban ma még egyelőre a leginkább csak teória, kevés jelentősége van. Ki lesz az, vagy melyik statisztikai hivatal, aki/amely bármiféle igazságot merészelne tenni egy ilyen, komplexitásoktól terhelt, népek, nemzetek és vallások érzékenységét érintő kérdésben? Ki dönthetné el, hogy lehet-e húsz dekával több vagy kevesebb?! Lenne, aki a lelkére merészelné venni?

Nézem hát mindezek fényében, hogy hol tartunk ehhez képest ma. Éppen most. Lassan rámesteledik…

A Magyar Távirati Iroda tette közzé Czeglédi Zsolt felvételét még ma délelőtt, s immár 2017-et számolunk, de jegyezhetnénk akár 12017-et is a holocén naptár jegyében, arról, hogyan védekeznek a belvíz ellen a magyarországi Nádudvar közelében. A befogadó csatornába átszivattyúzott belvíz a Makkod-laposi–csatornánál lévő szivattyúháznál – olvasom a kísérőszövegben. Izgalmas felvétel, nyitóképnek, vagyis címfotónak is kiváló. Átveszem hát, mert egyelőre itt tartunk most, s majd innen folytatjuk tovább…

„Ime, hát megleltem hazámat”… Vagyis épp dél elmúlt egy perccel, amikor Bodnár-Horváth Andrea, a Magyar Energetikai Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) Kommunikációs Osztályának munkatársa kikézbesítette nekem friss közleményüket, amelyet akkor primőrként tudtam volna közzétenni… A magyar fogyasztók továbbra is Európa egyik legalacsonyabb energiaáraival számolhatnak – írták már a címben is. Idézem: „Európai összehasonlításban a magyar fogyasztók továbbra is az egyik legalacsonyabb áron juthatnak hozzá a villamos energiához és a földgázhoz.

A Magyar Energetikai Közmű-szabályozási Hivatal (MEKH) legfrissebb nemzetközi ár-összehasonlító vizsgálata szerint a magyar fogyasztók az európai átlagnál jóval kedvezőbb áron jutnak hozzá a villamos energiához és a földgázhoz. A MEKH nemzetközi sztenderdek alapján kidolgozott ár-összehasonlítása 29 európai főváros villamos energia és földgáz árait mutatja be. Az adatok alapján a magyar fogyasztók továbbra is Európa egyik legalacsonyabb energiaáraival kalkulálhatnak.

Villamos energia tekintetében Budapesten a lakossági átlagár 2017 januárjában 12,15 eurócent volt kilowattóránként, amely az ötödik legalacsonyabb árat jelenti. A lakossági fogyasztók számára biztosított földgáz átlagárát tekintve (3,35 eurócent/kWh) Budapest Európában a második legolcsóbb főváros” – írta közleményében a hivatal. Végezetül, búcsút intve pedig még felhívták a figyelmet arra is, hogy a MEKH havonta megjelenő ár-összehasonlító jelentései elérhetők a Mekh.hu/nemzetkozi-arosszehasonlitas internetes oldalon. Mi mást tehetnék? Ajánlom mindenkinek a szíves figyelmébe, hiszen mindig érdekes, olykor izgalmas dolgokat is ki lehet következtetni az ilyen statisztikákból.

Délután meg már a távirati iroda – egy szimpla regisztráció után immár – ingyenesen elérhető hírfolyamában olvastam, hogy londoni pénzügyi elemzők szerint valószínűtlen, hogy Donald Trump amerikai elnök bevezetné az elnökválasztási kampányában kilátásba helyezett, mindenre kiterjedő, negyvenöt százalékos büntetővámot a kínai importra, mivel ennek súlyos visszaható következményei lennének az amerikai gazdaságra is. Este hat előtt tizenegy perccel adták ki a hírt, nálunk lassan már sötétedik ilyenkor…A tudósításból kiderült, hogy a Bank of America-Merrill Lynch bankcsoport londoni kutatási részlegének (BofA Merrill Lynch Global Research) elemzői a Trump-kormány Kínával szemben várható intézkedéseiről összeállított, ma ismertetett tanulmányukban kiemelték: egy ilyen agresszív intézkedés a megtorló kínai lépések miatt a kereskedelmi háború azonnali kitörésének kockázatával járna. Emellett rendkívüli felhajtóerőt gyakorolna az amerikai inflációra, kikezdené a fogyasztói vásárlóerőt, és veszélybe sodorná az amerikai gazdaság hozzáférését a kínai piachoz, amely az amerikai export harmadik legnagyobb – és gyorsan bővülő – felvevőpiaca. Bizony, bizony, mondom néktek… Az elemzőház szerint mindez várhatóan visszatartja az amerikai gazdaságpolitikai döntéshozókat attól, hogy megkíséreljék a negyvenöt százalékos büntetővám bevezetését a teljes kínai importra. A cég elemzőinek várakozása szerint a Trump-kormány az általános hatályú büntetővám helyett olyan szektorokra összpontosít majd, amelyek az Egyesült Államokban is nagyszámú munkaerőt foglalkoztatnak. Ennek alapján a Kínával szembeni amerikai kereskedelmi intézkedések – és így a kereskedelmi konfliktusok is – nagyobb valószínűséggel érintik majd a fémfeldolgozást, a gépipart és az autóalkatrész-ágazatot, mint például a textilipart, amely ugyan szintén jelentős hányadát teszi ki a Kínából érkező amerikai importnak, de az amerikai foglalkoztatottság szempontjából jóval kisebb jelentőséggel bír – áll a Bank of America-Merrill Lynch mai elemzésében, amelyet a távirati iroda ismertetett. Az esetleges agresszív amerikai büntetővám-intézkedések és az emiatt kirobbanó kereskedelmi háború visszaható kockázataira más nagy londoni házak is felhívták a figyelmet. Az Oxfordi Egyetem Londonban működő gazdasági elemzőrészlege, az Oxford Economics szakértői Trump elképzeléseinek hosszú távú reálgazdasági hatását modellezték különböző forgatókönyv-változatok alapján. A cég legkedvezőtlenebb forgatókönyve azzal számol, hogy az amerikai kormány Trump választási ígéreteinek megfelelően a kínai és a mexikói importra negyvenöt, illetve harmincöt százalékos, emellett a dél-koreai és az indiai importra egyaránt húsz százalékos vámot vet ki Trump teljes hivatali idejére, és ezt hasonlóan agresszív ellenintézkedések követik az érintett országok részéről. Az Oxford Economics modellszámításai szerint, ha megvalósul ez a forgatókönyv, akkor az amerikai gazdaság 2018 végére recesszióba kerülne, és 2020 végére az amerikai hazai össztermék (GDP) hozzávetőleg öt százalékkal lenne alacsonyabb annál a szintnél, amelyet a kereskedelmi háború elkerülésével az amerikai gazdaság abban az évben elérhetne.

Íme, hát nagyjából itt tartunk most, ugyanabban a bizonytalanságban, amit a jövő fürkészése is jelent – vagy másik nevén, a múltba révedés. Innen bóklászunk majd tovább hamarosan…

Előtte még azonban ma este akartam készíteni néhány fotót a telefonommal Budapesten, a Batthyány térről nézve a Dunáról, illetve a túlpartjáról, az Országházról, de aztán már rámesteledett, és siettem haza, így hát ez most elmaradt…

A szándékosság tehát elvitathatatlan, a megvalósítás viszont ugyanolyan kudarcos, mint a fentiekben mondatott…

(Folytatjuk)