„Uram, teli vonalon előzött, lakott területen belül, 80 kilométeres óránkénti sebességgel. Ez 50.000-60.000 dináros büntetést is jelenthet, plusz a jogosítványát is bevonhatják három hónapra. De mivel az arca nem ismerős, és nyilván csak sietett, ezért megoldható máshogy is…” Ez a történet – nagyjából így, ahogyan leírtam –, megesett valakivel. A „máshogy” egészen konkrétan 50 eurót jelentett, zsebbe. Egy másik hasonló történet használt bútorok behozataláról szólt, személyes használatra. A vámügyintéző ráüthette volna a pecsétet a papírra és útjára engedhette volna az érintett állampolgárt a kopott huzatú viseltes bútorokkal a csomagtartóban, ő azonban hivatalos ábrázattal ragaszkodott a vámeljáráshoz. Persze csak azért, hogy valamivel odébb, a vámudvarban egy 50 eurós bankjegy gazdát cserélhessen, így később mégse legyen szükség semmiféle vámeljárásra.

Itt akár hagyhatnék is néhány üres sort, ahová mindenki beírhatná a saját történetét arról, amikor egy bankjegy karikacsapásra megoldotta a felmerülő problémát, hiszen mindenkinek van erről közvetlen vagy közvetett élménye. És nem csak a rendőrséggel vagy a vámmal, hanem az állami intézményekkel, egészségüggyel, igazságüggyel.

A választási kampányok egyik közkedvelt témája a korrupció, a csúszópénz, a megvesztegetések, a szürkegazdaság elleni harc. Miért? Mert ez jól hangzik, szavazatokat hoz. Az embereknek tetszik, ha a gazdagokat letartóztatják, némi elégtételt éreznek emiatt. Miroslav Miškovićot, Bogoljub Karićot, Oliver Dulićot vagy a többieket csak vigyék, biztosan megérdemelték, gondolják sokan. Az átlagpolgárnak ez szimpatikus, úgy gondolja, tartóztassák le a korrupt üzletembereket, rendőröket, vámosokat, hiszen azok bűnözők. Megvesztegetik egymást a tenderért, a vámmentes árubehozatalért, a szemhunyásért…

És hát itt jön be a képbe a bibliai szálka és gerenda esete. Mert ugyanaz az átlagpolgár, aki elégedetten konstatálja a vélt bűnözők rács mögé kerülését, azért csak odaadja a doktor úrnak azt a borítékot, mert hát ez a szokás, a rendőrnek a „máshogyant”, hogy ne írjon ki befizetőlapot, az önkormányzati ügyintéző fiának jobb jegyet ad tanárként az iskolában, hisz akkor bármilyen dokumentumot gyorsabban elintéz, a képviselő úrnak meg a fatelepről soron kívül szállítja le a válogatott tűzifát, és arra a 10 köbméterre még rá is dob valamennyit, hisz jól jöhet majd a segítség. Miért tesszük ezt? Bűnözők vagyunk? Neeeem, csak éppen nekünk is jobb, ha nem kell sorban állni a vámon egész nap, a kórházban a beutalóval vagy a városházán valamilyen papírért. Mi csak az életünket igyekszünk megkönnyíteni, ez nem bűncselekmény. Mert hát mi az az 50 euró amikor a „zállam” milliókat lop el, ugye? – hangoznak el az ellenérvek.

Pedig ha tényleg zavarna bennünket a korrupció, ha küzdeni akarnánk ellene, akkor befizetnénk a gyorshajtásért kiszabott büntetést, vállalnánk a büntetőpontok következményét, azt mondanánk a vámosnak, hogy ha egyszer vámeljárás, akkor legyen az, csináljuk végig. De ugye kinek van erre ideje, energiája, mindenki rohan az élete után, a megélhetéséért, az meg csak így működik.

Mindezen okfejtés végére csak egy kérdés maradt, amely vonatkozik mindannyiunkra (mielőtt bárki képmutatással vádolna, rám is): van-e jogunk bármit is számon kérni az államon mindaddig, amíg mi magunk is a könnyebb utat választjuk és egy 50 euróssal intézzük el az ügyeket?