Ma még csak csütörtök, a metró mégis tele ismeretlen vidéki emberekkel. Olyanokkal, akik már a parkolóból kijövet tekintgetnek, mert nem tudják, merre van az állomás. Olyanok, akik nem tudják, hogy a mozgólépcsőn állva nem illik elfoglalni azt teljes szélességében, hanem illik helyet hagyni a sietőknek. Olyanok, akik teljes hangerővel beszélnek a kocsikban — ami itt szintén nem szokás. Középkorú, zömök fehér férfiak. Többen közülük mélybalról átfésülik jobbra őszülő hajukat – akárcsak a holnap beiktatandó elnök.

A külvárosi megállókban szállnak fel, mert a belvárosban hihetetlenül drága a szállás (van olyan hotel, amelyben 2000 dollár egy éjszaka, de a szerényebbekben is 500 körül mozognak az árak a politikai ceremónia napjaira), és minimum négy napra lehet csak szobát bérelni. De legalább van idejük végignézni a helyszíneket, kiismerni a járást, felfedezni vécét, melegedőt, ivóvizet.

A vonatvezetők már napok óta bemondják a peronon képzelt vagy várható tömegnek, hogy ne állják el nagy csoportokban az ajtókat, meg hogy a vonat teljes hosszán vannak ajtók. Meg hogy ha nem férnek fel, jön a következő vonat. Vannak a vidékiek között fiatalok is. Amerikai zászlós baseballsapka a fejükön, egyesek ujjatlan pólóban utaznak – miközben a helybeliek télikabátban . Érdekes viszont, hogy kevés a „Make America Great Again” felirat. Lehet, hogy holnapra tartogatják tiszta váltásként.

A városhoz közeledve a vonatvezető a nagy csoportokhoz intézhető szövegeket variálja: a vonat betölti az állomás teljes hosszát, nem kell egy csapatban állni. A kocsiknak is több ajtajuk van. Ha mind egy ajtón akarnak kiszállni, valaki könnyen lemaradhat a csoporttól. Ezen már az idegenek is nevetnek. Mert egyelőre nem látni nagy csoportokat. Legalábbis a metrón nem. Szinte mindenen nevetnek, amit a vezető mond. Mississippiiben, Nebraskában, a Dakotákban ugyanis nincs metró. Ott nem lehet ilyen vicces dolgokat hallani.

Most egy előkelő, jól öltözött család szállt be. Ők már a központban, belvárosi szállodában aludtak. A gyerekeiket is elhozták. Nagy esemény lesz. Ők is nevetnek a vezető „nagycsoportos” igyekezetén. De a gyerekeik csokoládés italt szürcsölgetnek. Pedig itt az tilos. Helyi rendelet tiltja az evést-ivást a fővárosi metróban. Volt már olyan eset is, hogy egy 12 éves fekete kislányt letartóztattak az állomáson (és bilincsbe verve vitték el!), mert az iskolából hazafelé menet sültkrumplit majszolt. De a fehér gyerekekre nem leselkedik ilyen veszély. Most nem. Ők boldogan esznek-isznak, amint a hosszú szőke hajú anyjuk fényképezi őket.

Aztán itt a péntek. (Fekete péntek?) Már a kiinduló állomáson megtelik a metró. Egy férfi futólépésben igyekszik elérni a vonatot. Kezében kézzel írott politikai plakát: „Congress stop abortion!” („A kongresszus állítsa le a magzatelhajtást.”)

A vonatban egy rikácsoló nő felül az ülés karfájára: amerikai zászlós tornacipője az ülésen. A tizenéves lánya haját fonja. A lány meg az anyja arca is tele piros-fehér-kék meg fényes csillagokkal. A fiain a szokásos basebellsapka a Trump-szlogennel. Nagy család. Hangosak. Vidámak. Fehérek. Győztesek. Amerika jövőjének érzik magukat. A múlt nyilvánvalóan nem érdekli őket többé.

Nem látok tüntetőket. Sok rendőrt az állomásokon viszont igen. Négy rendőrmotor, több sötétített üvegű jelöletlen kocsiban is rendőrök ülnek. Rendőrnők inkább, a férfiakat talán  a városba, a tömegbe osztották be. Szolgálatra. A tévé kikencszázezer részvevőről beszélt. Obama beiktatásán 2 millió ember volt. Arról nincs hír, hányan vannak a tüntetők. Sok a kifestett, hosszú szőke hajú nő. Idősebbek is. Borús, viszonylag enyhe az idő, de nem esik az eső, pedig azt jósolták. Mellettem egy kínai fiatalember ül. Elmerengve néz ki az ablakon. Vajon ő kire szavazott?

Ma sokan nem dolgoznak. A nap szövetségi ünnepnap. Tömegkorlátozás szempontjából is jó ez így. Csak az megy dolgozni, akinek muszáj. Hidak, utcák, alagutak egész sora lezárva. A belvárosban sehol sem lehet parkolni.

Érdekes, de nem szaporodik a tömeg. Ahogy közeledünk a városhoz, senki sincs az állomásokon. Senki. Egy-két ember kiszáll. Gondolom, a zöme már ott van a nagy nemzeti sétányon a Kapitólium meg a Lincoln-emlékmű között. Nézem a férfiakat. Nem fiatalok. Ápolatlanok. Vaskosak. Farmernadrágban. Borostásak. Fehérek. Akik győztek. S elhiszik, hogy rájuk most egy jobb világ vár.

Aztán leszállok. A Kapitólium közelében. Az állomáson néhány rendőr és nagyszámú fegyvertelen tartalékos katona. A metró dolgozói irányítanák a (nemlétező) tömeget, készségesen magyarázzák a kijáratnál, hogy mit kell csinálni a metrójeggyel. Fent az utcán kerítéserdők, biztonsági kapuk járdáról járdára, rendőrtömegek, árustömegek. Helikopter a levegőben. Embertömegek sehol – talán már mindenki elfoglalta a helyét. Tizenegy óra. Kezdődik a beiktatás.