„Színpadon vagyunk, édesem! Hogy mi a színpad? Hát ez itt, ni, olyan hely, ahol komolyan játszanak” – a Mostohalány szavai ezek, amelyekkel a kishúgát szólítja meg Luigi Pirandello (1867–1936) olasz író Hat szereplő szerzőt keres című színművében. Az úgynevezett „műhelydrámát”, amely régóta ismert és jelen van a magyar színpadokon, nagy sikerrel játszotta 1999-ben az Újvidéki Színház társulata a román George Ivaşcu rendezésében. S valóban nagyszerű előadás készült. Megízlelve talán a siker ízét, egy remek ötlet nyomán a következő évadban úgy döntött a színház vezetése, hogy elkészíti a darab folytatását, George Ivaşcut visszahívták Romániából, s így született meg a Kilenc színész közönséget keres című – akár alkalminak is mondható – produkció William Shakespeare Hamlet és Tom Stoppard Rosencrantz és Guildenstern halott című műve alapján. A két világhírű színmű Gyarmati Kata dramaturg keze alatt olvadt nemes eggyé…

A nagyon komoly játék tehát, amelyről a Pirandello-darabban a Mostohalány beszélt, így folytatódott. Felvételünkön a második előadás egyik jelenete látható – balról jobbra az álló sorban: László Sándor (a társulat akkori művészeti vezetője), Szorcsik Kriszta, Magyar Attila – Öcsi, Simon Melinda, Szabó Attila – Hugi, Balázs Áron és Németh Attila – Dodó. Középen guggol: Nagypál Gábor és Faragó Edit. Színpadon vannak mind, s mégis oly elveszettek, oly magukra maradtak, mintha senki sem figyelné őket, akárha nem lenne közönségük… Mintha tanácstalanok lennének. Most aztán mitévők legyenek?

Az Újvidéki Színház ezzel a produkcióval nyitotta a 2000-2001-es évadát, a bemutatót 2000. szeptember 4-én tartották, s habár a kritika nem fogata egyöntetű lelkesedéssel – hangsúlyozván, hogy „nincs olyan sodrása, s talán tétje sincs”, mint az egy évvel korábbi Pirandello-premiernek –, ennyi év után talán vitatkozhatunk már vele annyiban, hogy de, igenis volt tétje. Csak egészen más, mint az olasz szerző darabjának… A kritikusnak abban azonban valóban igaza lett, hogy a Kilenc színész… nem ismételte meg a Hat szereplő… sikerét, a szövegkönyv alkalmi összeszerkesztettsége azonban olyan tartalmakat hozott elő mindkét műből, amelyek egyébként, nagy általánosságban rejtve maradnak bennük, akárhányszor tűzzék is műsorra világszerte különféle társulatok, jószerivel fel sem tűnnek a nézőnek – olykor talán még a rendezőnek sem.

A dramaturgiai beavatkozások tehát leporolták egy kicsit mindkét drámát, megnyitották a tőlük szokatlan tartalmak felé is. A színészek pedig parádézhattak egy kicsit, mintha mindnyájuknak a jutalomjátéka lett volna ez a szép emlékű, különleges előadás. Ha figyelembe vesszük a brit Peter Brook, a kortárs színházművészet egyik legnagyobb alakjának elméletét az üres térről, akkor itt egy kicsit visszájára fordult a helyzet. Ha valaki áthalad egy üres téren, s valaki nézi azt, az már színház… Ezúttal azonban a csoda azáltal keletkezett, hogy az üres térből pillantottak ki a színészek a nézőtérre, a publikumra, így teljesítve ki a színjátszás örök és egyedi misztériumát.

Ha valamije, hát tétje, méghozzá igen nagy tétje, ennek egészen bizonyosan – volt!