Már a cím is egy parafrázis. Hiába, ez a túlságos műveltség átka.

Szóval a Felhőatlasz (Cloud Atlas, szín., mb., amerikai–német sci-fi) című film kapcsán született gondolatok.

Faludy György a XX. század leghosszabb életű magyar költője nyilatkozta egy interjúban, hogy a Pokolbéli víg napjaim c. önéletrajzi művének angol fordításából néhány dolgot ki kellett hagyni, mert azok annyira abszurdak voltak, hogy a nyugati olvasók egyszerűen nem hitték volna el, hogy ilyen is megtörténhetett, és sutba vágták volna a könyvet mint kitalált hülyeségek gyűjteményét. Bezzeg a magyar olvasók, akik maguk is megélték a létező szocializmust, pontosan tudták, hogy bizony ilyenek megtörténtek, sőt, még ilyenebbek is.

Magam is megtapasztaltam olyasmiket, amiket egy Kaliforniában szocializálódott filmíró álmodni sem tudna. Sőt, ahogy mondani szoktam: a magyar abszurd három nagyágyúja, Örkény István, Moldova György és Déry Tibor hárman együtt sem tudnának összehozni.

Elég, ha csak azt az egy esetet említem, hogy a szabadkai matematikai és nyelvi gimnázium hetente megkapta az Új Tükör és az Élet és Irodalom magyar hetilapokat, de mivel nem tudták, hogy kitől kapják, az éber (kommunista) igazgató (különben szakmailag felkészült és művelt magyar pedagógus) azt valamiféle provokációnak fogta föl, és az újságokat a szintén magyar takarítónővel vitette el elégetni. Szerencsére én titokban elkaptam egy-egy példányt belőle. Már csak a tanév végén derült ki, hogy a tartományi oktatási minisztérium fizette elő minden magyar nyelven oktató középiskola számára a lapokat, csak erről elfelejtették(?!) értesíteni a címzetteket.

De térjünk vissza a filmhez, azaz a jelenkor butaságaihoz.

Megjelent a YouTube-on néhány olyan koncertfelvétel, amely Észak-Koreában készült bizonyos nagyszabású állami ünnepségeken, a kis kedvenc vezető jelenlétében. Ezért is kezdődik mindegyik hosszú perceken át tomboló vastapssal a bevonuló elnök tiszteletére.

Majd felgördül a függöny vagy kialszik a rivaldafény, és megjelenik a színen mintegy másfél tucat gyönyörű és persze igen tehetséges, válogatott koreai ifjú szépség, és elkezd muzsikálni: egy szólóénekes, hat háttérvokál, négy hegedűs (egy egész kis vonósnégyes), néhány gitáros, szintetizátoros, egy dobos (teljes rockzenekar), valamint egy zongorista.

Egyik alkalommal még khaki színű tábori nyári egyenruhában, máskor tiszta fehér miniszoknyában és gárdista blúzban, legvégül igen szexi, testhez simuló, fekete miniruhában, de van nagyestélyis meg valamiféle kimonószerű, népviseletes fölvételük is.

Nagyon szépen játszanak: bevezetésképp a nemzeti (pontosabban állami) himnuszt, majd különböző hazai és nemzetközi slágereket, mint pl. a Monti-csárdás vagy Brahms Magyar tánca, hogy csak a legismertebbeket említsem.

Tökéletes a megjelenés, hibátlan az előadás, fegyelmezettek a lányok, visszafogottak a mozdulatok. Nem tudom, milyen következményekkel járna, ha belerontanának. Minimum pártfegyelmi – és már meg is érkeztünk a lényeghez. Mert itt van a kutya elásva.

Ez ugyanis nem egy haveri körökből összeállt lánycsapat, hanem a legmagasabb helyről, igen, a kedvencecske vezetőcske által személyesen összeválogatott reprezentatív csapat, amely azt hivatott jelképezni mind befelé, mind kifelé, hogy lám: nemcsak fegyverkezésben meg űrkutatásban vesszük fel a versenyt a világ legjobbjaival, hanem még itt, a könnyűzenében is.

És itt úszik be a képbe a felhő. Nem is csak egy, hanem egy egész atlasznyi. Árnyékot vet erre a színpadi idillre. Azaz a Felhőatlasz című film egyik jelenete jut eszembe, mikor ezeket a koreai lányokat látom. A filmnek pontosan az a jelenete, melyben hozzájuk hasonló lányok szerepelnek: ők is koreaiak, egyenruhások, válogatott szépségek, egymáshoz igen hasonlatosak, és profin teszik a dolgukat, akár a robotok. Merthogy azok, robotok. Azaz a filmbeli, nyílván dél-koreai színésznők robotokat alakítanak. Ezt írja elő a szerepük. Ebben az egy filmben. Esetleg majd egy másikban is. Amilyen nagy sikere van a filmnek, készülhet még belőle akár hat folytatás is. Volt már rá példa. És akkor még hatszor eljátszhatják ezeket a robotokat. De közben játszhatnak más szerepeket is. Szajhát vagy apácát, bármit. Amihez csak kedvük szottyan. Dél-Koreában.

Viszont észak-koreai társnőik nem játszhatnak mást. Nekik ez az egy szerep jutott, és ezt kell nekik mindhalálig játszaniuk. Nincs kiszállás. De lehet, hogy van is, de azt ők nem szeretnék megérni. Esetleg nem élnék túl. De nem azért, ami miatt Gobbi Hilda nyilatkozta annak idején, hogy az ő számára a színházon kívül nincs élet. Nem tudna létezni színház nélkül. Hanem csak az elvtársi gondoskodás miatt. Az elvtársak gondoskodnak róla, hogy ne legyen más gondolatuk, sőt, ne legyen egyáltalán gondolatuk. Az a legjobb. Akinek semmilyen gondolata sincs, annak nem lehetnek tiltott gondolatai sem.

És akkor nem is beszéltünk a közönségről. Nem tudom, pontosan hányan lehettek, de lényeg az, hogy sokan. Nagyon sokan. Több ezren. Kb. ezerszer annyian, mint a színpadon. Ők is egyenruhában. Rengeteg katona, de rengeteg civil ember is. Férfiak tömött sorokban, egyforma öltönyökben. De szó szerint egyforma. Mintha ugyanannál a szabónál dolgoztatna mindegyikük. Mintha egyenruhában lennének. Nők csak nagyon kevesen. Néhány öregasszony népviseletben. Mint ahogyan a színpadon csupa nő áll, a nézőtéren zömében csak férfiak. Ők is részesei a nagy színjátéknak. Az egész ország egy nagy színjáték. A nagy kormányos egyben nagy rendező is.

Évtizedek óta folyik ez az előadás, amelyet másutt már mindenütt régen levettek műsorról.

Reméljük, itt sem marad fenn sokáig. A közönség is, meg a szereplők is beleunnak.

Addig is nézzük inkább a filmet. Merem ajánlani. Nagyon jó.