Szép birtokon, tágas házban,
hol virágzó gazdagság van,
él egy apa két fiával.
Míg az egyik tesz-vesz mindig,
a másikat gyakran intik,
de mihaszna, visszaszájal.
Hányaveti, henye, lomha,
nem kapható a dologra,
ha szólítják, nagyot ásít.
Bátyja olykor rá-rádörmög:
– Vinne végre el az ördög!
Nélküled is roskadásig
vagyunk a sok gonddal-bajjal.
Ránk se virrad még a hajnal,
kelünk, s gyűrjük késő éjig. –
Morgolódhat, mit sem ér el,
mert öccsében benn a métely:
messzeségek megkísértik.
Egy nap, apja bánatára,
batyut akaszt a vállára,
s így szól: – Apám, hív a távol,
nem maradok tovább itt, nem,
tüstént el kell mennem innen,
nyugtalanság űz a háztól.
Más életre, többre vágyom,
búcsúzom hát, Isten áldjon! –
S merre kéklik az ég sátra,
eltűnik az útkanyarban.
Apja áll csak mozdulatlan,
de a fia nem néz hátra.
A szülői háztól messze,
dőzsölésbe beleveszve,
apja pénzét szerteszórja.
Foga mindig újra vásik,
ám egyik nap, mint a másik:
víg éj s csömör kakasszóra.
El se telik még a borral,
agya már új züllést forral,
ki ne fogyjon az örömből:
vígság, játék, társak, ének.
Így nyakára hág a pénznek,
s ajtaján a nincs dörömböl.
Mit is tegyen, mihez fogjon?
Otthon jár az esze folyton,
futna már, de most még restell.
Elszegődik hát kondásnak –
löttyöt ehet, ólban hálhat.
Töpreng: ugyan miért ment el,
miért hagyta el apját nemrég?
Előtolul sok szép emlék.
Mit tagadja? Hazavágyik.
Tudja már, ha végképp unja,
akár puszta térdén csúszva
elvergődik otthonáig.
– Félre ínség, félre bánat,
fölkeresem jó apámat! –
mondogatja könnyes szemmel.
S kapja magát, még az este,
bár nagy útra gyönge teste,
mikor a Hold sárgán felkel,
botját fogva útnak indul.
Félelmének kínjain túl
szégyenérzet rágja-marja.
– Mi lesz – kérdi –, hogy fogadnak? –
árnyát látva egy alaknak,
kinek tárva már a karja.
– Apám! – kiált. – Újra itthon,
erre vágytam, erre titkon!
– Eljött hát a boldog óra! –
sóhajt apja, s meghatottan,
míg a szívük összedobban,
néz, csak néz a tékozlóra.
