Nílus vize a part mellett
nád felé kap, sást legelget,
halkan zubog, alig rezzen,
tükrén a fény érintetlen.
Kis zsombékot nyaldos lomhán,
eltűnődve folyó voltán.
De hirtelen belé döbben:
nád takarta hűs öbölben
szétterülő hullámain
vesszőből font kosárka ring.
Óvatosan, nehogy árja
hullámsírba belerántsa,
megbillenti a kosárkát.
Visszahőköl. Ugyan mit lát?
A szent folyó majd megdermed:
– Hiszen ez egy kitett gyermek!
Egy kislány a pálma mögül
leskel ám, ki erre kerül,
a kosárhoz hozzáfér-e,
mert a baba a testvére.
Gonosz király elrendelte,
hogy a gyilkos regimentje,
ahány zsidó fiút talál,
mindre sújtson le a halál.
Megtudva ezt a kis Mirjám
elrejtette öccsét mindjárt.
Mélabúsan el-elréved,
de fölneszel: – Ezek léptek!
Szép királylány odalibben,
lábacskája már a vízben –
zizeg a nád, suhog a sás –,
kis kezében mi lenne más?
Fonott kosár kisbabástul.
Mirjám retteg, majd elájul.
Ám a gonosz király lánya,
mihelyt a kisbabát látja,
így kiált fel: – Gyöngyvirágom,
nincs szebb nálad a világon.
Erre Mirjám előbújik,
királylányhoz óvakodik:
– Megkövetem, kis fenséges,
sír a baba, nyilván éhes.
Egy kismama él itt közel,
vigyük hozzá, szoptatni kell.
Lódul menten, előrefut,
szép királylány a kisfiút
ölbe kapva megy utána.
Hát a maga otthonába
vezeti a fürge Mirjám!
Hiába, na, okos kislány.
Szép királylány megnyugodva,
hogy itt most már semmi dolga,
öcsinek még ad egy puszit,
s mindenkitől elbúcsúzik.
Bánat illan, öröm árad,
a kisbaba szopikálgat.
S lett a hajdan kitett gyermek,
kit egy furfang így mentett meg,
Mózes néven derék legény,
fénylő csillag zsidók egén,
tiszta szívű, igaz, bátor.
Zsidó népét a rabságból
ő vezette ki, mert az Úr
neki adta feladatul.
Napra nap jött, éj az éjre,
magát soha nem kímélve
a sokaság élén haladt.
Megbízása súlya alatt
olykor úgy tűnt, összeroskad.
De ha elmúlt egy-egy rossz nap,
újra indult, mígnem végre
az Ígéret szent földjére
léphetett az elgyötört nép.
Mindannyian megköszönték
hódolattal az Istennek
ezt az égi nagy kegyelmet.
