A legriasztóbb eleme a kragujevaci Fiat Crysler vállalatban harmadik hetébe lépő sztrájknak a kormány érzéketlensége a dolgozók iránt. Miközben kétezer ember azért tiltakozik, mert alacsonyak a béreik, behívják őket munkaidőn kívül, éjszaka, saját költségen és alulfizetettek, addig a kormányfő és kabinetjének tagjai lihegő nyelvvel a külföldi beruházót pátyolgatják és a munkásokat korholják.

Nem az a probléma, hogy a dolgozók alapvető jogait nem tartják tiszteletben, hanem az, hogy ők ezt szóvá teszik, ezért aztán a kormány szerint az ő vétkük, hogy a sztrájk kezdete óta 4000 gépkocsival kevesebbet gyártottak.

Ana Brnabić kormányfő hétfőn este az állami tévén nem kevesebbet állított, minthogy a munkások jól meg vannak fizetve és szerinte politikai háttere van az egész tiltakozásnak. Ehhez némi burkolt fenyegetést is hozzátett, miszerint a Fiat esetleg emiatt majd csökkenti a termelést, így aztán munkások maradhatnak munkahely és megélhetés nélkül. A jól ismert szalámi taktika. Félelmet kelteni a dolgozókban, megosztani őket és kísérletet tenni az egység megbontására azzal, hogy később a leghangosabbakat minősítik technológiai feleslegnek, a többiek meg majd összehúzzák magukat, mint a nyulak és cserébe, amiért nem őket rúgták ki, hallgatnak és dolgoznak. Ismerjük a módszert, találkoztunk már vele szűkebb pátriánkban is.

A kormányfő és miniszterei, ahelyett, hogy a dolgozók – saját polgáraik, adófizetőik, nemzettársaik – mellé állnának, fényesre nyalják a beruházók különböző testrészeit, csak nehogy azok kivonuljanak Szerbiából. A beruházó meg, mivel látja ezt a vazallusi viszonyulást, ezért aztán sértődött szűzlányként minden esetben, amikor béremelést kellene adni, nagyobb munkásjogokat, netán adózni a törvények szerint, eljátssza ezt a játékot. A kormány pedig teljesít minden esetben, a munkásoktól pedig azt várják el, hogy hallgassanak és dolgozzanak.

A legtalálóbban a kormány hozzáállását, egyfajta freudi elszólás formájában Zoran Đorđević munkaügyi miniszter fogalmazta meg, aki arra apellált, hogy a munkások mutassanak végre némi szeretet hazájuk felé, szakítsák meg a sztrájkot és menjenek vissza dolgozni.

A hatalomnak egész egyszerűen fogalma sincs arról, hogy élnek az emberek. Azt várnák el tőlük, hogy az elcsépelt hazaszeretetre hivatkozva fogják be a szájukat, mondjanak le jogaikról, saját költségen járjanak be túlórázni, tehát még ők fizessenek, hogy dolgozhassanak, dolgozzanak éjjel-nappal és Szerbia szeretlek, felkiáltással dögöljenek éhen, ha már eléri őket a végkimerültség és ennivalóra se jut nekik és családjaiknak.

Nagyon meg fognak a miniszter hölgyek és urak lepődni, ha a munkások rájönnek, hogy sokan vannak, erősek, nincs már tőlük mit elvenni és megindulnak mindannyian a kabinetek felé igazságot tenni. Kizárólag hazaszeretetből.