Ki is lenne oly oktondi,
és ne tudná, hogy a Szondi
fenn lakik a fényes Napban:
Kút a háza néki abban,
mit le oda maga szúrt,
s bővítgeti furtonfurt.
Ám ha hinnénk helytelenül,
hogy e kútba lemenekül
ütni időt maga agyon,
tévednénk, méghozzá nagyon!
Jelet tett, mi arra mutat:
Kiépített egy nap-utat,
mely temérdek szódarab,
min a filosz jól halad.
Ő meg lenn a kútban várja,
hogy az ajtót reátárja
sok barátja, ismerőse
(korunk számos fura hőse),
költőtársa, tanítványa,
emberfia, emberlánya.
E kényelmes szókövezet
kanyargós és általvezet
sok országon, mezőn, tájon,
hogy könnyedén rátaláljon,
ki a betűt szépen rója:
anyanyelvén versben szólva,
vagy prózát és drámát ír,
s más nyelvekkel is elbír
(legyen az bár dán vagy bolgár),
miken írt egy tollnok polgár –
lefordítja, átülteti,
s étkül Szondi elé veti.
Ő maga meg nappal-éjjel
csemegézget boldog kéjjel
mindabból, mi fűn-fán terem,
s mit kiagyalt az értelem.
Bajban vagyok – be kell valljam:
Úgy rám jött e rímes hajlam
zengeni a Szondi ékét,
hogy nem látom még a végét.
Ezért aztán úgy találom
– egy életem, egy halálom –,
jobb, ha roppant bátor leszek,
és itt nyomban pontot teszek.