Világoszöld ágai nőttek még az agancsoknak is
és tényleg ravasz lett volna:
NŐNI.
Héja síkra könyökölni és a vizek felett nézni el.
Teve-bambán. Híd-hasznosan.
MERT A HÉJA LÁT A LEGKEVESEBB KÉKET, SZEMÉBEN VAK VAKOND.
Még szép csontjaiban is szamárszürke a néhai sújtólég.
A középső angyal (sóbánya, köptem) meztelen
karja végződik ilyen hosszú-hosszú szipkába,
hogy tulajdonképpeni hörgőgörcsét aeurólába
fújja és a hamut ha mindjárt ferdén is akár
a pisaiak vigyázza.
Mondom ravasz lett volna:
NŐNI.
Végzetünkből sütött kenyérillatú téglával
építeni. IGEN, HA MINDJÁRT FERDÉN IS.
De akkor még nem tudtunk homokra írni.
Piramisból csinálni csigát.
Mondjuk a kútból meg sapkát.
És a társasjátékok mágnespatkóit sem verte
még akkor kisujjunkra a kovács.
NEM TUDTUK MILYEN FORRÓ A DÉLBEN LŐTT MADÁR.
Mert tényleg, milyen ravasz lett volna:
NŐNI, NŐNI.
Olyan keresztet találni aminek a középső ága,
persze csak a perspektíva miatt, egészen kurta
és kis kockákra bontani,
következetesen,
következetesen mindig a jobb,
vagy következetesen mindig a bal ágát,
kis kockára, vagy körökre,
vagy kis kockákra is meg körökre is.
ÉS MÉG A FARKASOK ELŐTT FUTNI HARMATBA,
MÉNTA-FORRÁSOKHOZ.
Mert a kutat már említettem és most még csak
annyival kellene kiegészíteni, hogy az tulajdonképpen
BELLINI Vasarelys kútja és hogy ez nem gyertya
amivel aláereszkedtünk. Nem gyertya, hanem
LÓTUSZ.
Lótusz ölünkben,
Mert hajnalban, ha fent a vizeket vadkacsa veri
harmat csapódik kutunk poros fenekén is.
ÉS AJKUNK ILYENKOR TÉNYLEG KAKTUSZVIRÁGGAL TELI.