A CIA rendkívüli titoktartás közepette tavaly augusztusban tájékoztatta Barack Obama elnököt arról, hogy az amerikai hírszerzés a Kreml legbelső köreiből szerzett bizonyítékokat: Vlagyimir Putyin személyesen utasította az orosz kibernetikai hadviselést az amerikai választások aláásására és elhiteltelenítésére azzal a céllal, hogy meghiúsítsa Hillary Clinton győzelmét és hatalomra juttassa Donald Trumpot.

A többi, mint mondani szokás, történelem. Mi ebben az újság? – kérdezhetnénk.

Hát csak az – legalábbis az eddigi hitetlenkedők számára –, hogy lassan összeáll a mozaik az évszázad legnagyobb politikai támadásáról. Amit oly sokan éreztek, láttak, tudtak már szupertitkos lefolyása alatt is, ám oly sok okból kifolyólag hatásában mégiscsak rejtve maradt a széles nyilvánosság előtt. És ami egyértelműen befolyásolta az amerikai elnökválasztás kimenetelét. Nem okvetlenül úgy, ahogyan a felületes szemlélő túlracionalizálva nem hiszi – ti. a leadott szavazatok megmásításával –, hanem azzal, hogy nincs az az amerikai elektorátus, amely hatalomra juttatott volna egy szeméremtájék-fogdosó, narancssárga hajú ingatlanmágnást, ha tudta volna, hogy az egy volt KGB-alezredes marionettfigurájaként követeli magának a koronát a világ legrégibb demokráciája fölött.

Csakhogy a több síkú hadművelet éppen ezt az utóbbi logikát is sikeresen aláásta a legvadabb álhírek féktelen terjesztésével. Amihez hasonlót a magyar emberek tíz- meg százezrei is megtapasztalhattak több mint száz magyar nyelvű, ám orosz vénájú (és végcélú) honlap hol nevetségesen ostoba, hol végtelenül alattomos kamuhírei formájában, amelyeket mindegyikünk akár legkedvesebb barátai is oly naivul (egyesek közülük netán oly jól megfizetve) osztogattak és „teccikeltek” a Facebook oldalain, miközben oly nagyképűen hárították a jóindulatú figyelmeztetéseket.

Obama természetesen komolyan vette a CIA, majd később a másik 16 amerikai hírszerző és kémelhárító ügynökség egybehangzó figyelmeztetését – ám hagyományos hidegvérrel, mértéktelen mértékletessége által vezéreltetve nem tett meg minden tőle telhetőt, hogy megakadályozza Putyin céljának teljesülését.

A Washington Post négy hatalmas újságoldalnyi terjedelmű vasárnapi összeállítása több hónapos oknyomozó újságírói munkára és több tucat titkos meg névvel vállalt interjúra alapozva született meg. Egyszerre több irányban is tovább próbálja tuszkolni a lassan-lassan, de mégiscsak kiszélesedő nyomozást az amerikai elnökválasztásokba történt orosz beavatkozás belföldi szekértolóinak kilétéről és haza- meg eszmeáruló aknamunkájuk dimenzióiról. Ugyanakkor az Obama-kormányzat dilemmáit és nyilvánvaló kudarcát sem kíméli, amennyiben a hatalmon lévő garnitúra dolga lett volna meghiúsítani ezt az alattomos és messzemenő következményekkel járó támadást.

A jobboldal által első naptól fogva gyűlölt Obama végtelen óvatosságára és tudatos visszafogottságára jellemző – ám ezzel együtt sem felmentő erejű – körülmény, hogy noha titokban megpróbált harcolni a felismert veszély ellen, nyilvánosan csak túl későn és túl leplezetten vállalta a harcot.

A sajtómozaik részletesen kitér arra is, hogy miért. Obama emberei egyrészt bíztak abban, hogy a háromezer különböző rendszerből álló választási mechanizmus összességében roppant nehezen ásható alá. Másrészt úgy értékelték, hogy először a CIA-igazgató telefonos figyelmeztetésére, majd Obama közvetlenül Putyinnak átadott ellenfenyegetésére az orosz állami hackerek visszafogták magukat. Harmadszor minden jel arra mutatott, hogy (a mégoly cserbenhagyott) Hillary úgyis megnyeri a versenyt. Negyedszer – és ez a legfontosabb – Obama semmiképpen nem akart támadási felületet nyújtani az ellentábornak ahhoz, hogy meggyanúsítsák az elnöki hatalommal való visszaéléssel. Így viszont „csupán” az szárad a lelkén, hogy nem hiúsította meg az amerikai történelem legszégyenletesebb elnökválasztását – amelyet egy volt kommunista kém eszközölt ki nemcsak az amerikai demokrácia, hanem az egész nyugati világ értékrendszerének megdöntése végett.

Pedig Obama csapata öt hónapon át elemzett és mérlegelt, a legkülönbözőbb ellencsapások lehetőségét latolgatta – beleértve az eddigieknél sokkal súlyosabb szankciókat, sőt az orosz infrastruktúra teljes összeroppantását is. Ám a végén megelégedett annyival, hogy kibernetikai bombákat helyezzen el az orosz hálózatokban, amelyek a mai napig ott rejtőzködnek és Trump utasítása nélkül is aktivizálhatók, ha a helyzet úgy kívánná.

A vizsgálat folyik, és még mindig túl korán van annak eldöntéséhez, hogy ki tud-e termelni magából elég erőt – különösen egy politikai dilettáns, ám minden hájjal megkent, bíróságilag bizonyított csaló milliárdos hatalma alatt – az amerikai demokrácia ahhoz, hogy megmentse magát az összeomlástól. Történelmi megmérettetés ez, és a végeredmény korántsem bizonyos. Szinte minden azon múlik, hogy a jóindulatú, de hiszékeny emberek – tisztségviselők és átlagos szavazók – tömegei felfogják-e, mekkora a tét.

Obama felfogta, de saját emberi és társadalmi korlátai következtében képtelennek bizonyult az elégséges erejű cselekvésre. Mekkora a remény, hogy a sokkal kisebb formátumú politikusok és polgárok majd képesek lesznek megemberelni magukat és felfogni annak a lényegét, ami titkos módszerekkel ugyan, de következményeiben mégiscsak a szemük láttára történik.