Augusztus 9-én kezdődik az idei Sziget Fesztivál, sorrendben a huszonötödik, tehát egy jelentős fordulópont is egyben a rendezvény történetben. A negyed évszázad tiszteletére újítjuk fel (poroljuk le…) és folytatjuk immár itt, helyben, a szabad fórumunkon a sorozatot, amely sok-sok átalakuláson és metamorfózison esett át nyomtatott megjelenése idején, de mindvégig kitartott az eredeti elképzelés mellett, hogy élményszerűen elevenítse föl a Sziget Fesztivál történetét, illetve annak legfontosabb eseményeit.

 

És eljött a Szigetre a katalán La Fura dels Baus színtársulat! Amit a múlt század nyolcvanas éveiben sikeresen elmulasztottam – hogy élőben megnézzem a produkciójukat –, azt most végre bepótolhattam.

 

A katalán bikák dühe

 

„A világ egyik leghíresebb látványszínháza nem először jár a Szigeten. Már tavaly is itt voltak, hogy megérezzék a fílinget, hogy direkt Budapestre szabhassák az előadásukat. »A társaságot 1979-ben alapították egy Moyà nevű kis faluban, Barcelonától ötven kilométerre. Akkoriban utcai komédiások voltunk. Nagyon fontos időszak volt ez Spanyolország életében. Akkor halt meg a diktátor és született meg a demokrácia. A csapat öt tagja a ’La Fura’, a másik öt pedig az ’Els Baus’ nevet akarta adni, így lett végül ’La Fura dels Baus’. Jelentheti akár ’a Duna rókáját’ is, a Fura egy hely és a Baus egy állat. De nagyon tetszik egy ausztrál félrefordítása is, a ’The Fure of the Bulls’, azaz a bikák dühe« – emlékezik vissza a társulat művészeti vezetője.

A La Fura legfőbb eredménye az, hogy az előadásokba sikeresen vonja be a közönséget; vagy, hogy a produkciókat éppen az aktuális előadótérnek megfelelően tervezi meg. A ’90-es évek eleje a repertoár szélesítését hozta. Az utcaszínházi előadások mellett megjelent a dráma, a digitális színház, az opera, valamint megjelentek a kortárs színházi projektek is. Az 1992-es barcelonai olimpiai játékok világszerte mintegy 500 millió tévénézőhöz eljutó megnyitója szintén a La Fura dels Baus nevéhez fűződik. A katalán társulat a 2009-es Sziget Fesztiválra is új műsorral készül. A The Beat in the Dark címet viselő előadásban a színpadi, cirkuszi, akrobatikus elemek és a zene egyenlő hangsúlyt kapnak, s az ember és a természet találkozását fogja bemutatni. A zenei kollázs főleg magyar zeneszerzők műveiből áll majd, és élő zenei betétekkel lesz kiegészítve, amit magyar zenészek és egy magyar énekesnő adnak elő. A közel egyórás előadás augusztus 12-től 16-ig minden este látható lesz a domb oldalán. Monumentális installációként egy nyolcméteres, háromemeletes torony és egy óriási kerék is megjelenik az előadásban” – írta a mindössze vezetéknevén, olvasójának egyszerűen csak Szellárként bemutatkozó szerző a katalán La Fura dels Baus színtársulat fellépésének előzeteseként, a Roham című irodalmi és művészeti magazinnak a 2009-es Sziget Fesztiválra megjelent kétnyelvű – magyar és angol – különkiadásában, amely lényegében tulajdonképpen (nagyjából…) egyfajta válogatás volt a lap korábbi egynyelvű számaiból. Anyagainak többségét pedig Pintér András fordította le angol nyelvre…

 

Grotowski, Artaud, Kantor és a többiek

 

Különleges, jószerével semmihez sem hasonlítható eufóriában éltem, mióta az idén tavasszal bejelentették, hogy a Sziget Fesztiválon fellép a katalán La Fura dels Baus társulata. Számomra ugyanis nagyon sokat jelentett tinédzserkoromban a Suz/o/Suz című előadásuk, amelyet ugyan élőben – ezt hangsúlyozni kell: igencsak sajnálatos módon – nem láthattam, annak videóra rögzített kópiája azonban kézről kézre járt a haveri/baráti társaságban, és – mint erről már meséltem is sorozatunkban – egyre rosszabb és rosszabb minőségben másolgattuk egymásnak, no és persze saját magunknak is újabb és újabb és újabb mágnesszalagokra. A La Fura dels Baust akkor kemény, nagyon kemény, kompromisszumokat nem ismerő, a színészi alázatot a maximumra fejlesztő, a színészi tűrő- és bíróképesség határait feszegető, semmitől sem visszariadó, elsősorban fizikai (fizikális…) színházként ismertük meg, amelyben azonban felismerhetőek voltak az összes, számunkra akkoriban ideált jelentő színházi kísérletek, irányzatok, próbálkozások, kezdeményezések meghatározó elemei. Amelyekkel akkori középiskolás kissrácokként még épp, hogy csak elkezdtünk ismerkedni. És minden elérhető csatornán keresztül igyekeztünk habzsolni is mindazt, amihez mindebből hozzáférhettünk. Jerzy Grotowski (1933–1999) a minimalizmust, a minimalitást erényként és ideálként felmutató szegényszínházától, Antonin Artaud (1896–1948) kegyetlen, avagy könyörtelen teátrumán át, nem is tudom megfogalmazni – magamban és magamnak sem –, hogy egészen pontosan meddig. Talán említeni kellene még egy ilyen jellegű felsorolásban Tadeusz Kantort (1915–1990) és A halott osztály című produkcióját, amelyik például igen nagy hatással volt rám akkoriban, de – mondjuk – nem tudhatom, hogy akkori társaim (és elsősorban a zentai-szabadkai AIOWA csoportra gondolok itt…) mai szemmel nézve hogyan vélekednének erről.

A kegyetlen színház elemei egyértelműek és elvitathatatlanok voltak, hiszen ennek a lényege éppen az, hogy a színésznek elsősorban maga iránt, saját magával szemben kell kíméletlennek lennie, sérülésektől, személyes megaláztatásoktól sem visszariadva. A La Fura dels Baus Suz/o/Suz című előadásának szereplői pedig egyenesen keresték ezeket a szituációkat abban az egykor volt gyárcsarnokban, amelyben az említett, számtalanszor sokszorosított felvétel készült.

 

Imitáció nélkül

 

„Nem a művészet az élet imitációja, az élet imitál egy transzcendens princípiumot, amellyel a művészet kapcsol ismét össze bennünket” – Antonin Artaud-tól származik ez a gondolat, amely (így, ennyi esztendő távlatából…) akár a könyörtelen színház egyfajta – avagy: az egyik – definíciójaként, meghatározásaként is értelmezhető. Ha akarjuk. Csakis és kizárólag csak akkor, ha valóban úgy akarjuk. A La Fura dels Baus társulatának tagjai pedig nem imitáltak semmit, keményen, önmagukat még véletlenül sem kímélve mentek bele ütésekbe, ütközésekbe, törésekbe, sérülésekbe, vérzésekbe, és fulladásközeli állapotokba… Az emberi tűrő-, és teljesítőképesség határait feszegették. Ez pedig számunkra, akkori, a színház világával még csak ismerkedő, a saját tűrő- és teljesítőképességünk határait feszegető és folyton-folyvást tesztelgető, próbálgató tinédzserek számára olyan motivációt, olyan ideált testesített meg, amit egyértelműen követendő példának tekintettünk. Olyanok voltak a szemünkben a La Fura dels Baus társulatának tagjai, mint a rocksztárok.

Nem vagyok biztos benne, hogy meg merjem-e kockáztatni a kijelentést (de talán nem veszik fejemet a barátaim, akikkel ugyan azóta már más és más irányba/irányokba, és gyakorta összehasonlíthatatlan, egykori lényünkkel és nagyratörő álmainkkal sokszor köszönő viszonyban sem lévő élethelyzetekbe vezéreltek az évek…), de azt hiszem: ha nem lett volna La Fura dels Baus, ha nem látjuk, és nem nézzük együtt nagyon sokszor közösségi élményként ezt az agyonmásolt felvételt videón, akkor vélhetően AIOWA sem lett volna. Vagy ha meg mégis lett volna, hát egészen másmilyen…

Ahogy azonban időközben mi is, a magunk módján mindannyian megváltoztunk az évek hatására, ugyanúgy a La Fura dels Baus társulatának új, Szívverés a sötétben című előadása is egészen másmilyen lett, mint amilyenre az egykori közösségi élmény alapján számíthattunk. A legszebb azonban ebben a történetben éppen az, hogy minden ugyanúgy felismerhető benne, ahogy fentebb minden mondva van, csak éppen az értelmezések, a megközelítések, és elsősorban a tolmácsolások, ezek révén pedig a hangsúlyok mások. Mintha minden ugyanúgy ott lenne, csak éppenséggel egy kicsit eltolódott volna… Valamilyen irányba! A kemény, nagyon kemény, kompromisszumokat nem ismerő fizikai (fizikális…) könyörtelen utcaszínház monumentális, a monumentalitásában kompromisszumokat nem ismerő látványszínházzá változott. Minden ugyanúgy a helyén van, mint egykor, mégis – a maga módján – minden más…

A minimalizmus, amit akár Grotowskiból is meríthetnek (hiszen szép kis paradoxonra ad lehetőséget például az is, hogy akár egy többmilliárd dolláros produkció is lehet szegényszínházi), az első pillanattól az utolsóig nyilvánvaló, a mozgásszínházi jelképrendszer, a zenei hatások alkalmazása, a képzőművészeti értékű fénytechnika és a megvilágítás, olyan csodálatos összhangban töltötte be a játékteret az előadás estéin, hogy értelmezésében úgy volt teljesen szabadon szárnyaló, hogy időközben mégis teljesen kézenfekvőként (és egyértelműnek vélhetően) mutatott fel mindent. És ha már a paradoxonoknál tartunk: vélhetően semmi sem lehet annyira talányos, mint a teljesen nyilvánvaló, a végletekig leegyszerűsített dolgok… Állítsák bár ezeket elénk zeneművek, a képzőművészet és az irodalom, avagy a La Fura dels Baus esetében pedig a színház…

 

(Folytatjuk)

Az írás nyomtatott változata megjelent a Magyar Szó 2009. szeptember 21-i számában