G. Erdélyi Hermina neve tájékunkon szinte mindenki számára ismerősen cseng. A kilencvenes évek elején, még pályakezdőként, hihetetlen munkabírásával és hatalmas tehetségével azonnal felhívta magára a vajdasági és a magyarországi színházi szakemberek figyelmét. Pályája vajdasági viszonylatban is kiemelkedő. Ötször volt az évad színésznője a szabadkai közönség szavazatai alapján, és több éven át díjazta a szakma a Kisvárdai Határon Túli Színházak Fesztiválján.

Amikor elhatároztam, hogy kérdezni fogom, elsősorban arra voltam kíváncsi, hogy vajon mit tudott, vagy sejtett az a fiatal lány a világról annak idején, mitől volt annyira más, mint az átlag, és hogyan éli meg a mindennapokat az immár érett, sikeres színésznő és édesanya, akivel fiatalkori közös élmények, sőt, barátság köt össze, hiszen a kilencvenes években sok időt töltöttünk együtt, egy nagyon más világban, mint a mai.

Talán egy másik életben.

A kőszínházi munkáid mellett többször dolgoztál független csoportokkal. Hogyan került sor ezekre az együttműködésekre?

– Már az Akadémia alatt elkezdtek alakulni ezek a kapcsolatok, hiszen mindig nyitott voltam a független társulatokkal való munkára. Sokáig az AIOWA csoporttal dolgoztam, Urbán András irányítása alatt, később az ő társulatában, de mindent összevetve, nem is tudom, hogy pontosan hány független csoportosulásban fordultam meg eddig, hiszen számtalan ilyen jellegű munkám volt. Jó visszaemlékezni például arra, amikor Lengyelországban, Krakkóban egy német, norvég és egy lengyel független társulat munkájában vettem részt. Egyébként, amikor kimentem Lengyelországba, akkor nagyon szerettem volna a lublini Gardzienice Teatr munkásságába betekintést nyerni, és úgy alakult, hogy el tudtam utazni Krakkóból a Lublin melletti kis faluba, ahol éltek és dolgoztak.  Megnéztem egy előadásukat, amit a falu lakosságának játszottak, akik ünnepelték őket, fantasztikus volt.

Ez egy eléggé egyedülálló élmény lehetett…

– Az volt. Emlékszem, a társulat főhadiszállása egy kastélyban volt, ott töltöttem az előadást követő éjszakát, ezért egy minden szempontból különleges tapasztalattal lettem gazdagabb. Ugyanakkor halálosan megrémültem a kommunaszerű életmódtól, amit folytattak. Egyáltalán nem tartottam magam alkalmasnak erre, miközben a művészetük lenyűgözött.

Szóval ezek szerint nem a te világod ez a „menjünk ki a vadonba alternatív színházat csinálni” – vonal…

– Egyáltalán nem.  Még táborozni is utáltam világéletemben. Az is riasztó volt, hogy összezárva éltek, ki sem mozdultak a faluból. Ők nyitottak lettek volna arra, hogy befogadjanak, mert alapvetően nemzetközi társulásként működtek: oroszok, fehéroroszok, lengyelek és csehek dolgoztak együtt a csapaton belül. Nem zárkóztak el a közös munkától, én azonban a kastélyban töltött éjszakát követően visszaléptem ebbéli szándékomtól.

Meddig voltál kint pontosan?

– Körülbelül kilenc hónapig. Megszakításokkal, persze, mert hazajöttem közben vízumot csináltatni, ami akkor, a kilencvenes évek közepén, kötelező volt. Turistavízummal mentem ki, ezért csak feketén dolgozhattam, és dolgoztam is, mert valamiből meg kellett élni. Mikor másodszor mentem be a rendőrségre meghosszabbítani a vízumomat, már lengyelül beszéltem.

Rád ragadt a nyelv időközben?

– Így is lehet mondani. Még mindig sok mindent megértek, amikor lengyel szót hallok, és maradtak abból az időszakból lengyel barátaim, akikkel tudunk beszélgetni, üzenetet váltani.

Emlékszem a napra, amikor elindultál Pestről Krakkóba, mert az elutazásod előtti estén nálunk aludtál a Podmaniczky utcában és eléggé drasztikus módon egészen rövidre, két centisre vágattad a hajad. Volt azóta valamilyen hasonló „őrültség”, amit a külsőddel műveltél?

– Volt. És akkor is szinte nullásra nyírattam a hajamat.

Szerep vagy helyzet kapcsán?

– Az utóbbi, ugyanis azt éreztem egy bizonyos ponton, hogy csak úgy és olyan formában tudok lázadni az adott képtelen helyzet ellen, ha a kevésbé kompatibilis formámat hozom. Nyilván a környezetem ezt nem így élte meg, de ha megkérdezték, miért csináltam ezt magammal, akkor nyíltan megmondtam, hogy elegem lett bizonyos dolgokból, azért. Szabadnak akartam érezni magam. Elég látványos volt a váltás, mert előtte nagyon hosszú, derékig érő hajam volt, és tudni kell azt, hogy én nagyon nehezen növesztek hajat, ezért nem volt többé soha derékig érő hajam az életben, se előtte, se gyerekkoromban, semmikor.

Azt mondtad, szabadnak akartad érezni magad. Valamiféle belső szabadságot értesz ez alatt?

– Az igazság az, hogy ha a szakmám nem kötne bizonyos standardokhoz, akkor sokkal több szabadságot kifejező jelet engednék meg magamnak, például ékszerviselés formájában. De ez egy olyan szakma, ami ezt nem teszi lehetővé.

Ugyanakkor vannak olyan helyzetek, amik magukkal hozzák a lázadást. Ha neked adott esetben egy olyan ügyben kell véleményt nyilvánítanod, ami például közéleti kérdéseket érint, akkor te feketén-fehéren kimondod a dolgokat, vagy finomabban fogalmazol?

– Ez attól függ, hogy mennyire drasztikus közéleti kérdésben kell felszólalnom. Nyilván a személyiségemből következik, hogy mit tartok fontos problémának, vagy társadalmi jelenségnek, amelyben állást kell foglalnom. Általában megpróbálom a finomabb utat választani, mert azt gondolom, hogy a párbeszéd vagy a vitatkozás lehetősége többet hoz, mintha egymásnak ugrasztunk két ellentétes véleményt, és aztán nem tudunk dűlőre jutni, vagy kikeveredni az adott konfliktusból. De összességében nem zárkózom el attól, ha drasztikusan kell fellépni.

Közösségi ember vagy?

– A társulatom nagyon fontos számomra. Az utóbbi pár év olyannyira közel hozott bennünket egymáshoz, hogy úgy érzem, túlzás nélkül, mintha a második családommal élnék. Olyanformán élem ezt meg, mint valamiféle különleges és nagyszerű jelenséget, amit egyetlen színházban sem tapasztaltam még, ahol megfordultam.

Szakmai értelemben véve hogy érzed most magad?  

– Nagyon jól. Voltak mélyrepüléseim, de úgy érzem, hogy most jól „használnak” és testhezálló színészi feladatok találnak meg. Túlsúlyban vannak a jó és produktív élmények. Van persze néhány előadás, amit akár meg is úszhattam volna, vagy nem kellett volna benne lenni, de ezt ellensúlyozza az, hogy nagyon sok olyan előadásban játszom, amit szeretek.  Jó érzés, hogy nem gyomorgörccsel megyek fel a színpadra.

Talán nem is lehet érvényesen megnyilvánulni, ha az embernek valamiféle levegőtlen nyomás alatt kell dolgoznia, mert ez művészetellenes…

– Igen, és az is, amikor hidegen mész fel a színpadra, mert nem érint meg, amit csinálsz. Annál szörnyűbb érzés nincsen.

Hogyan tudtad kezelni a tarthatatlan helyzeteket?

– Nagyon nehezen és voltak olyan pontok, amikor nem tudom, hogyan őriztem meg a józan eszemet. Ráadásul bizonytalanság volt, minden szempontból, egymásra halmozódtak a rosszabbnál rosszabb helyzetek.  Nem volt mibe kapaszkodnom, és nem volt mire azt mondani, hogy „oké, akkor most ez a munka majd kihúz ebből színészileg vagy emberileg”. Haszontalannak éreztem magam, és közben megkérdőjeleztem azt, hogy jó helyen vagyok-e  egyáltalán, sőt azt is megkérdeztem magamtól, hogy mi keresnivalóm van a szakmában. A gödör legmélyére kerültem.  Azt éreztem az abszolút mélypontnak, amikor egy napon eszembe jutott, hogy jobb lenne, ha elhagynám ezt a szakmát.

Meddig tartott?

– Ez egy hároméves periódus volt, amikor már gyakorló színésznő voltam és minden évadban volt egy jobb, kevésbé jobb, vagy egy kisebb szerepem. Mindig volt mit csinálni, de ebben az időszakban nem.

A légüres tér és a tétlenség ijesztett meg?

– Pontosan. Fontos azonban, hogy ezekben az években is volt három előadás, amelyik tartotta bennem a lelket, és szerencsére ezt egy sokkal jobb időszak követte a színházon belül, amikor produktív munkák jöttek, és nagyon jó rendezők találtak meg.

Ebből a szempontból Te a szerencsés színészek közé tartozol…

– Igen, ez valóban egy nagyon jó dolog.

Mit jelent számodra a közönség irányában érzett felelősség? Többször voltál az évad színésznője…

– Nézd, én azt gondolom, hogy ez oda-vissza működik, mert egy közönségszavazásnak az a lényege, hogy a közönség az adott szerepet szimpatikusnak találja vagy sem. Ha évad végén bizalmat szavaznak nekem, akkor ez azért van, mert szerették, amit és ahogy csináltam. Ebben az értelemben az én felelősségem, hogy továbbra is szolgáljam őket. A szolgálat a legmegfelelőbb szó erre. Mindig egyfajta érzelemcsere történik közöttem és a közönségem között, és valami újat fedezünk fel így, együtt. Ritka pillanatokról van szó, nagyon szeretem ezt az érzést. Amikor egyszerre lélegzik a néző és a színész, vagy az előadás és a néző.

És ez az ami „emeli” a nézőt is, meg a színészt is.

– Őrületes tud lenni. Valódi katarzis.

Nem érzed azt ilyenkor, hogy megáll az Idő?

– Van ilyen érzésem, de dominánsabb az, hogy isteni lubickolni az adott pillanatban.

Mit jelent számodra a jelenben lenni és megélni a pillanatot?

– Most egy olyan időszakot élek, hogy pont ezt csinálom. Például ez is egy ilyen pillanat, ami most van, hogy eljöttem hozzád és beszélgetünk. Sok év után. Számomra ez egy örömteli „jelen pillanat”. Most, hogy túl vagyok négy előadáson így az évad vége táján, még inkább örömmel vadászom le az ilyen és a hasonló pillanatokat. Sokáig nem mozdultam ki, nem jártam sehova, gyakorlatilag a színházon kívül nem éltem társasági életet, most viszont nagyon jól esik emberek között lenni, újra.

Színházba szoktál járni, ha felmész Pestre?

– Igen, az Örkénybe, és a Katonába. Sajnos független előadásokra ritkán jutok el, mert általában csak egy-két napot töltök fent családostól, amikor játszom. Lilla lányom nagyon szeret az Örkény István Színházban előadásokat nézni, barátaink vannak ott.

Mekkora változás egy gyerek születése?

– Hatalmas.  Addig a pillanatig, amíg letelt a kilenc hónap, nem gondolkodtam el azon, hogy vajon érett vagyok-e én erre. Másrészt tizenhat év távlatából azt gondolom, hogy Lilla a lehető legjobbkor jött. Szándékosan mondom, hogy „jött”, mert a férjemmel, Zalánnal, nem terveztük előre. Amikor teherbe estem, akkor én éppen dolgozni szerettem volna ezerrel, mégsem veszteségként éltem meg, hogy visszavonulok egy időre. Mikor Lilla egyéves lett, és visszamentem dolgozni, akkor annyira fel voltam töltődve, hogy beugrottam az összes előadásba, amiből egy év alatt kimaradtam.

Viszonylag gyorsan visszatértél a színpadra…

– Igen és elég jól meg tudtunk oldani mindig, mindent. Anyukám vigyázott rá, aki a faluban az összes gyerekre felügyel, így Lilla a legjobb kezekben volt, egy olyan házban és falusi környezetben, ahol három generáció fonódott össze. Voltak, persze, nehéz helyzetek. Elég sokat mozogtunk, utaztunk, és amíg ilyen kicsi egy gyerek, nehéz elaltatni máshol. Ezek a dolgok a társasági életet kissé átírják és megváltoztatják, de nem drasztikus mértékben. Lilla egyenesen „belenőtt” a színházi közegbe, hiszen a barátaink is ebből a körből kerültek ki. Ha ott aludtunk valamelyiküknél, akkor elvonultam vele két órára, amíg el tudtam altatni, és ezt követően csatlakoztam a társasághoz. Ha pedig nem érezte jól magát, akkor értelemszerűen hazamentünk. Sok társasági szabályt megszegtem ezzel, de nem láttam kárát. Nem gondolom, hogy bárki is eltávolodott volna tőlünk azért, mert gyerekünk született.

Mit gondolsz erről az immár teljes mértékben közösségi médiaorientált világról, szülőként?

– Egyfajta nyomássá vált a Facebook, egyszerűen nem lehet hosszabb ideig kimaradni belőle, az embernek teljesen „belemászott” a mindennapi életébe. Lilla osztálytársai például egy iskolai csoporton belül kommunikálnak egymással, sőt, az osztályfőnökkel is, a szülők pedig külön csoporton belül beszélgetnek az osztályfőnökkel, és ha úgy alakul, hogy beteg lesz a gyerek és nem megy suliba, akkor a Facebookon nézi meg, hogy mi a lecke. Nem féltem a negatív oldalaitól az internetnek, mert nagyon öntudatos, higgadt lány. Kisgyerekkora óta pontosan tudta és érezte, hogy mi az a határ, ameddig elmehet. Ez általánosságban is érvényes volt rá, ugyanis semmi sem úgy és akkor történt a gyerekkora és a fejlődése során, ahogy az okos nyelvek szerint kellett volna. Amikor kinyilvánította pár éve a szándékát, hogy szeretne csatlakozni a Facebookhoz, akkor azért nagyon komolyan elbeszélgettünk arról, mik ennek a hátulütői és mire kell odafigyelni, hogy ne történjen baj. Összességében nem aggódom, mert nem viszi túlzásba a netezést.

A Szab-way Gaudeamus Igitur című előadását nemrég díjazták a MOST Fesztiválon Tatabányán.  Talán érdemes felidézni, miért készült az előadás…

– Ez az előadás, ami Tatabányán a fődíjat és a közönségdíjat is megnyerte, azon túl, hogy egy társadalmilag nagyon fontos témát, a tanügyet és az oktatást érinti, egy kétségbeesett helyzet kapcsán született, amikor a színházon belül olyan tarthatatlan állapotok uralkodtak, hogy sírva jártunk be mindennap dolgozni. Két színházban zajló kötelező próba között próbáltuk a Gaudeamus Igiturt-t , többek között a Danilo Kiš Ifjúsági és Kulturális Alapítvány egyik helyszínén. Ezeken a próbákon voltunk boldogok, nem a munkahelyünkön. Amikor elkezdtük próbálni a darabot, szívvel-lélekkel beleadtunk mindent. Nagyon szerette a közönség az előadást. Sokan megnézték Magyarországról is, például akkor, amikor Kiskunhalason vendégszerepeltünk és ugyanazokat a problémákat vélték felfedezni benne, amik bennünket foglalkoztattak.

Mit jelent számodra a szabadság?

– Jelenleg egy olyan időszakomat élem, hogy leginkább a vágyaimat érintve tudom megfogalmazni a választ. Most épp nem érzem azt a fajta szabadságot, amire vágyom – és aminek elsősorban lelki vagy gondolati értelemben vett szabadságnak kéne lennie. Úgy érzem, hogy most egy kicsit rám telepedett a mindennapok súlya, ezért nagyon várom, hogy lemenjek a tengerre. Eltökéltem magamban, hogy minden pillanatát ki fogom élvezni az ott töltött időnek, bár azt nem tudom, hogy ezt el lehet-e így előre dönteni, hogy „akkor én most valamit élvezni fogok, tűzön-vízen át”. Nagyon szeretem a tengert. Négy éve nem voltam már, ami fájdalmas számomra, mert gyerekkoromban a mindennapjaim része volt, mint sokaknak. Akkor teljesen normális, hétköznapi dolog volt, hogy a nyarat a tengerparton tölti az ember. Amióta ez megváltozott és ritkábban jutok el, azóta gyakran kapom magam azon, hogy olyan erőteljes vágyakozást élek át a kedvenc nyaralóhelyem fotóit nézegetve a neten, hogy szinte már fizikailag rosszul leszek.

Akkor nagyon erős ez a kötődés…

– Igen.  Eleinte úgy véltem, hogy rengeteg helye lenne annak a pénznek, ami a díjjal járt, a lakásban vagy az életünkben, de aztán úgy döntöttem, tengerparti utazásra költöm, és ebben a barátaim is támogattak.

Edvin Liverić horvát rendező irányítása alatt készült a Csak egy szóval mondd című előadás, ami két negyvenes éveiben járó hölgyről szól. Mesélnél az előadást mozgató alapmotívumokról?

– Ez két „túlélő-hölgynek” a drámája. Az a jó ebben a darabban, hogy nem hősökről, hanem hétköznapi emberekről szól, akiknek a problémái általánosak és mégsem azok. Azért mondom ezt, mert a körülmények, amelyek nyomást gyakorolnak rájuk, azok sem átlagosak. Nem arról van szó, hogy egzisztenciálisan rosszul állnának, annak ellenére, hogy két utcaseprő hölgyről van szó – hiszen egy másik országban egy utcaseprő is tisztességes fizetést kap -, inkább lelki gátakkal küzdenek. A ténnyel, hogy ők utcaseprők, tehát alapvetően nincsen problémájuk, ellenben súlyos pszichés gondjaik vannak.

A korukból adódóan vagy a családi viszonyaik miatt?

– Egy eltitkolt múltbeli trauma miatt, konkrétan egy beteg anyáról való gondoskodásból kifolyólag, akiről folyamatosan hallucinálnak, és azt képzelik, hogy még mindig ott járkál körülöttük a lakásban. Emiatt nem igazán tudnak összehozni társas kapcsolatokat, vagy ha igen, akkor nagyon nehezen. Az a lényeg, hogy olyan dilemmák állnak a darab középpontjában, amelyeket a legtöbben a sajátjukként tudnak kezelni. Ezek a helyzetek bármelyikünkkel megtörténhetnek, vagy már megtörténtek, és arról is szól a darab, hogy milyen magányos nőnek lenni, például.

És nem húszéves nőnek…

– Kicsit fiatalabbak a szereplők, mint mi most Körmöci Petronellával, de alapvetően középkorú nőkről van szó. Olyanokról, akik már sok mindent megéltek, és egyáltalán nem úgy élték az életüket, mint a szerencsésebbje. Egyikük sem ment férjhez, nincs gyereke, egyedül van, és azon tűnődik, képes-e vajon még felvállalni egy tartós kapcsolatot vagy sem. A visszajelzések szerint nem hagyja hidegen az embereket az előadás, a közönség szereti. A Klein House nevű borozóban játsszuk, ami egy specifikus tér – hiszen közvetlen közelben ott az utca, zajlik a lét – ilyenformán az életben benne van egy másik élet, a valóságban meg egy másik valóság.

A magányról jutott eszembe, hogy aki a gonoszságot, mint olyat, megengedi magának, az szinte minden esetben egy szenvedő és magányos ember. Én egy időben nagyon szerettem volna olyan rendesen, jóízűen bosszút állni ezeken a bizonyos embereken. Aztán rájöttem, ha ezt tenném, akkor magammal szúrnék ki, én sérülnék, nem érnék el ezzel semmit, és továbbra is ők lennének az „érvényes” emberek. Viszont akkor, ha csinálunk valamit, és így vágunk vissza, akkor abból létrejön valami, egy művészeti vagy másmilyen alkotás és az ilyen emberek hitelüket vesztik…

– Erre élő példa a Gaudeamus Igitur, amit rengeteg szabadidő és energia árán, a gátló tényezők ellenében hoztunk össze. Egy olyan előadást csináltunk, amit jónak és érvényesnek tartottunk, és mindenekfelett igaznak, mindeközben sikítva lázadtunk amiatt, ami akkor a színházunkban zajlott. Az volt nagyon megdöbbentő ebben az egész helyzetben, és ezt nem azért mondom, mert én szentnek tartom magam, hogy ilyen mértékű rosszindulatot és frusztrációkból fakadó egzakt gonoszságot életemben nem feltételeztem volna bárkiről is. Azt gondolom, hogy egy végletekig megkeseredett ember az, aki rosszat kíván, tesz másnak, de arra is van példa, hogy nem sebzett az illető, hanem szimplán romlott.

Nagyon sok művész és zenész próbál arra reflektálni a mai világban, hogy a gyűlölet egy létező valami. Mennyire tud küzdeni, a művészet, mint olyan, a gyűlölet és az abszurd helyzetek ellen?

– Úgy, hogy meglovagolja őket, vagy kettőt csavar rajtuk. Azt gondolom, hogy ezután győztesként kerülhet ki ezekből.

A nyers, zsigeri reakciók mennyire indokoltak adott esetben?

– Ez mindig az adott helyzettől függ, de ha azonnali reakciót követel valami, akkor nyilván zsigeribben reagál az ember, viszont szerintem alapvetően fontos a méltóságteljes reagálás. Tehát nem veszem fel ugyanazt a kesztyűt, mert ne haragudj, de vagdalkozva, gyűlölködve meg fröcsögve csak nem állunk le kommunikálni, és ha átgondoltan, intelligensen próbálunk fellépni, az sokkal erősebb fegyver. Nekem az volt személy szerint nagyon nehéz ennek kapcsán, hogy csalódnom kellett emberekben, akikre felnézek. Ez az egyik legrosszabb dolog, amit életemben átéltem. Vagy én voltam nagyon naiv, vagy nem tudom, de én nem feltételeztem rosszat senkiről. Ma sem vagyok hajlandó erre, mert teljesen ellentétes azzal, amit én alapból az emberekről gondolok.

De a gonoszság létezik…

– Én akkor sem vagyok hajlandó úgy közelíteni senkihez, hogy „ez az ember gonosz”. Az embernek muszáj vennie a fáradtságot és dolgoznia önmagán, hogy képes legyen kiirtani magából a gonoszságot, vagy a gonosz gondolatokat. Mondom ezt úgy, hogy nekem is megfordultak a fejemben mindenféle gondolatok, amíg zajlottak bizonyos negatív életesemények, miközben egyik végletből a másikba zuhantam lelkileg. Az lett a megoldása végül ennek a helyzetnek, hogy egészen egyszerűen leírtam ezeket az embereket. Nem léteznek a számomra, még akkor sem, ha alapból értékes emberekről van szó.

Vendégszerző: Bicskei Flóra

(Fotók: Kovács Attila)