Csütörtökön, 2017. június 8-án megnyílt az idei, immár nyolcvannyolcadik Ünnepi Könyvhét. Mint általában, a nyitónapon még viszonylag kevesen lézengnek ilyenkor – főként a jellemző hétvégi tumultushoz képest – a rendezvény központi helyszínén, a budapesti Vörösmarty téren. 

 

A metróból kilépve épp Moldova György dedikálásába futottam bele, s amikor magam elé emeltem a telefonom, hogy fényképezzek vele, a szerző egy laza mozdulattal az orrára húzta micisapkáját, mintha bántaná a szemét a Nap, pedig árnyékban ült, hunyorgott körülötte mindenki, csak épp neki nem volt semmi oka erre. Talán nem szereti, ha fényképezik… Sebaj! A tenyérrel kitakart arc is arc, sőt, talán sokkal többet árul el az emberről – különösen, ha egy tenyérjóssal találja szembe magát (nézzük csak, merre vezet, milyen irányt mutat az életvonala?!) –, mint amaz a másik, az igazi., a ki- és eltakart. A rejtőzködő. Nagy szerencse, hogy a Napkút kiadó standjánál Kállay Kotász Zoltán már sokkal szívélyesebben fogadta az érdeklődőket (a bóklászókat, a lézengőket, az olvasókat…), kedves szavakat írt az idén megjelent, Egy buddhista csődgondnok jegyzeteiből című kötetének belső oldalára…
A kárpátaljai standnál, az úgynevezett oroszlános kúttal szemben, mindig „nagy élet” van. Itt gyűlik össze Dupka Gyuri és csapata Beregszászból és környékéről… Lőrincz L. Gabriella (aki már A nap verse című rovatunk szerzője is volt; sőt, az elsők között…), Shrek Tímea, Marcsák Gergely… fiatalok, zömében a Kovács Vilmos Irodalmi Társaság tagjai.

Camus

Az anyámat nem tudtam megsiratni Már két napja a földben van Nézem a kövér hegyet A mocskos vonatablakot És taknyozok kicsit Az apámat nem tudtam megsiratni Már kilenc hónapja a földben van Behunyom a szemem Hogy ne tudjak semmiről Hallgatom ahogy a vonat sipít Engem nem kell megsiratni Valamikor eltemet a föld Én nem tudom hogy lesz-e még Vonat hegy és takony

Itt találkoznak minden évben a könyvhéten az áttelepült, már évek, sőt talán évtizedek óta is Budapesten, Magyarországon élő kárpátaljaiak azokkal, akik ilyen alkalmakkor még mindig „otthonról” utaznak fel a rendezvényre…
A hangulat náluk mindig felszabadult és vidám, hiszen méltán van okuk az örömre. Az örömre, amit aztán ráadásul még Dupka Gyuri otthonról hozott boraival is megöntöznek…
A Magyar Napló standjánál druszák ülnek a tűző napon, itt aztán árnyéknak semmi nyoma sincs, a két Lajos, a budapesti Szakolczay, és a lendvai, muravidéki Bencze, az előbbi irodalomtörténész és képzőművészeti kritikus, meg persze mindezeken felül még sok minden más, az utóbbi pedig elsősorban költő, művelődésszervező, újságíró, miegyéb, hosszan lehetne mesélni róla, és talán még az sem volna elég. Beszélgetésük közepébe cseppenek, egy összetett mondatban a vessző helyére, de nem zavartatják magukat. Ők aztán vígan hagyják, hogy fényképezzem őket, még pózolnak is, amikor azt kérem, nézzenek a lencsébe, a kamerába, néznének már bele a telefonba… Nem kell nekik indok vagy ok vagy magyarázat vagy kifogás ahhoz, hogy őszintén megörüljenek az embernek… Akármely meghatározásukban (meghatározhatatlanságukban…) érjük is tetten őket, a kedélyük leírhatatlan, irigylésre méltóan vidám. Szakolczay hosszasan faggat, hiányolja írásaimat a megszokott lapból (mondom, hogy már nem dolgozom ott…), Bencze a „régi idők” KMV-it, a nyolcvanas évek második felének Középiskolások Művészeti Vetélkedőit emlegeti… S máris, alig egy említés folytán, mind itt vagyunk újra együtt, akik egykoron ott voltunk…
Így vénülünk meg!
Csak ők ketten maradnak örökké fiatalok…
Nem örökifjak, mert az olyan operettes volna, ők ennél sokkal komolyabbak. És sokkal komolyabban élik meg az örök fiatalságukat is…
A vajdasági kiadók standjánál épp Vékás János dedikál, mellette ül Papp Árpád, köröttük néhány érdeklődő, nincs túl nagy tolongás, de folyamatosan érkeznek az emberek, a hátuk mögött meg rengeteg könyvújdonság. Egyesek köteteket hoznak, Blaskó Mártát ismerem fel a közönségből, szerzői aláírásra várnak, s már emelem is ismét a telefonom (Moldova György nincs itt valahol a közelben?!), de Papp Árpád nem tiltakozik, sőt, szívesen válaszol is a kérdéseimre, a tenyérjós felőle ugyan dolgavégezetlenül mehet haza, nem akad már dolga. Az Igaz történetek Mindenkiföldjéről című kiadvány második kötetéről a Szabad Magyar Szónak elmondta:

Mire befejezzük a beszélgetést, dr. Máriás (alias Máriás Zoltán) és Máriás Csilla is megérkezik, feltűnik ifj. Virág Gábor igazgató is, a kárpátaljai standnál pedig rögtönzött koncert kezdődik, egy szál gitárral, egy szál énekhangon. Lengyel János megzenésített verse hangzik fel épp… S aki figyelmesen hallgatta, a fenti beszélgetésünk hátterében kutyaugatást is hallhatott. Ennél meg aztán semmi sem igazolhatja jobban, hogy tévesek azok a nagy világmegváltónak szánt teóriák, amelyek szerint a kortárs magyar szépirodalmat a kutya sem ugatja meg…
Dehogynem!
És holnap újra találkozunk a Vörösmarty téren, bár az is könnyen megeshet, hogy majd egészen másokkal, mint, akik ma ott voltak…