A Zsidó Művészeti Napok nyitóelőadására, a Shalom Mr. Berlin-re 2017. május 6-án került sor az Uránia Nemzeti Filmszínházban, Yosef Amrani, Izrael állam magyarországi nagykövetének megnyitó beszédét követően.

Azért írom, hogy rendhagyó, mert összességében túllép azon, hogy három nagyon jó színész előadja Irving Berlin, a múlt század egyik legismertebb amerikai dalszerzőjének dalait. Náray Erikának, akitől az előadás alapötlete származik, sikerül az, amit jó néhány zenés produkció hiába próbál hitelesen megvalósítani: nevezetesen, hogy túlzások és erőltetések nélkül egyesíti a zenés és a prózai színház elemeit, az eredmény pedig egy érdekes, sokszínű, olykor kifejezetten megható produkció, amely nem pusztán szórakoztat, hanem létező, egyre lélekölőbb társadalmi problémákra, és az emberek közötti különbségek és különbözőségek miatt fellépő fájdalmakra, sorstragédiákra is reflektál.

Az, hogy a kevesebb néha több, a Shalom Mr. Berlin című előadás kapcsán is beigazolódik. A három színész játéka dalban és prózában egyaránt kiegyensúlyozott, egymásra épülő, egymást tükröző-kiegészítő, ugyanakkor egyéni. Náray maga a két lábon járó zeneiség, Udvaros pajkos és energikus, Alföldi karizmatikus, erőteljes és érzelmes.

Irving Berlin/eredeti neve Israel Baline/ 1895-ben, az orosz pogromok elől menekülve, szüleivel együtt hétévesen vándorolt az Egyesült Államokba. A gettóban és az utcán kóborolva nőtt fel.

A hangosfilm születésekor Hollywoodba került, és több, mint 1500 dal, több tucat musical és filmzene kötődik a nevéhez, amelyeket olyan neves művészek énekeltek, mint Fred Astaire, Al Jolson, Judy Garland, Bing Crosby, Ella Fitzgerald, Marilyn Monroe és még sokan mások. Neve nem annyira közismert itthon, mint a Gershwin testvéreké, pedig a White Christmas, a Cheek to Cheek, a Blue Sky vagy a God Bless America- Isten, áldd meg Amerikát- amelyet Alföldi Róbert az előadásban magyarul énekelt-, ugyanolyan népszerűek, mint a Gershwin testvérek slágerei.

Berlin nehéz sorsát, szerelmeit, harcait, házassága körüli bonyodalmait, sikereit, a siker ironikusan kétarcú „fény-sötétségét” /lásd: Judy Garland, Marilyn Monroe, Jim Morrison, Ian Curtis tragikus sikertörténetét/, és az idegenben való lét fájdalmait Alföldi Róbert meséli el a dalok között egyes szám első személyben. Az előbb említett sikerértelmezést egyébként kihallani még a fináléból is, amelynek eksztatikus tombolásából érződik, miért érdemes a színpadon állni: ugyanakkor a három színész rejtetten érzékelteti azt is, ami miatt sokszor nem merünk a függöny mögé nézni. Ugyanis ami ott látható, nem biztos, hogy olyan, mint ahogy azt a többség kívülről elképzeli és ha elhallgat a taps, és kialszanak a fények, akkor nagyon néma tud lenni az a bizonyos csend.

A Kossuth-és Jászai Mari-díjas Udvaros Dorottyával- aki februárban nagy sikerrel vendégszerepelt a Zentai Teátrumi Napokn a Marguerite Duras által írt Nyáron este fél tizenegykor – Egy szerelmi gyilkosság története című darabbal, amelyet Vörös Róbert rendezett – többek között arról beszélgettünk, hogy honnan tesz szert a rá olyannyira jellemző energikus színpadi jelenlétre.

· Dorottya, hogy érezte magát a Vajdaságban?

– Jól éreztem magam. Mindig nagyon izgalmasak ezek az utazások. Már délután megérkezünk, ekkor szembesülünk a helyszínnel, ami teljesen másmilyen, mint az anyaszínházban, és rögtön lázasan gondolkodni kezdünk, hogyan aknázzuk ki legjobban az adott helyszínből adódó lehetőségeket. Minden ilyen alkalom egyfajta premier-szerűség, majd miután véget ér a halálos izgalom, ami az előadást kíséri, bezsúfolnak minket a turnébuszba és hazautazunk. Nagyon kedvesen, vacsorával vártak minket Zentán, de sajnos csak tíz percet tudtunk eltölteni a fogadáson, ezt követően megköszöntük a vendéglátást, ami egyébként máshol nem szokott lenni, tehát ez egy extra dolog volt, amire nem számítottunk – és elindultunk haza. Magából Zentából semmit az égvilágon nem láttam, hiszen nem volt módom kimenni a színházból. A közönség egyébként őrületes figyelemmel és szeretettel reagált, nagyon értőn nézték az előadást, pedig nem egy könnyed és szórakoztató darabról volt szó.

· A Te rongyos élet című filmet pont itt láttam az Urániában anno, gyerekkoromban. Nem emlékszem minden pillanatára, de már ott megragadott az átütő energia, ami Önből árad. Ezt a fajta energiát honnan nyeri?

– Ez nehéz kérdés, de lehet egyfajta alkati adottság is, velem született képesség, amit Édesapámtól örököltem, akit még nem láttam feladni bármit is. Ő mélyen azt gondolja, hogy ami nem sikerül, az azért történik, hogy tanuljunk belőle, hogyan kéne jobban csinálni. Ezért ha valami nagyon nem jött össze, az nem tudta soha tönkretenni és padlóra küldeni, vagy elvenni a kedvét az élettől, és mindig azt a tanulságot vonta le, hogy ismét megtapasztalt valamit arról, hogyan kellene máshogy csinálni a dolgokat. Nagyon vidám ember, ezért mindig tudott örülni az egészen pici dolgoknak is. Például annak is, ha kora reggel felkelt, és meglátott egy madarat. Talán innen származik ez a fajta energia, mert igyekszem hasonlóan meglátni a jót és szépet mindenben.

· Úgy vélem, hogy ezt az erőt Ön az emberekre is átsugározza, és aki kedveli Önt, azt szokta mondani, hogy azért szereti, mert reményt ad neki a játékával…

– Az nagyon érdekes, hogy mindig megkérdezik tőlem, hogy izgulok-e. Persze, hogy izgulok. Most is halálra izgultam magam, mert életemben először énekeltem ezeket a dalokat. Viszont azt csinálhatom, amit szeretek, és ez egy óriási dolog, és tudom, hogy sajnos ez nem mindenkinek adatik meg. Soha nem azon gondolkodom, hogy „jaj, most mit és hol fogok elrontani”, meg mit fognak szólni mások, hanem lehetőségnek, egyfajta adománynak érzem, hiszen közölhetek valamit az emberekkel. Ez nem egyfajta abszurd elgondolás vagy fantazmagória, hanem ezt én tényleg így élem meg. Emlékszem, a főiskolán azt éreztem egy adott pillanatban, hogy ha én ennyire félek, és ennyire eluralkodik rajtam az izgalom, akkor inkább ne legyek színész, mással kell foglalkozni. De úgy érzem, hogy keresnivalóm van a színpadon, mert bár soha semmi nem sikerül tökéletesen, azonban a bennem levő motor mindig afelé visz, hogy mindent megpróbálok megtenni azért, hogy hatással legyen az emberekre, a közönségre amit előadok. Jobban nem tudom ezt megfogalmazni.

· Hogyan került sor az együttműködésre Náray Erikával és Alföldi Róberttel? Alföldivel együtt játszott a Gergye Krisztián által jegyzett Kvartettben, még a Nemzeti Színházban, sőt, az igazgatója is volt öt éven át, és Erikát is régóta ismeri…

– A Kvartettet imádtam. Azt gondolom, hogy egy csodálatos előadás volt. Még a „nem tudom hányadik” előadáson is megkérdeztük néha Robival a Krisztiántól, hogy ez most itt miről is szól, meg mit jelent. Aztán rájöttünk, hogy mindegy, mert úgyse értjük, csak csináltuk, amit kellett. Robival isteni együtt játszani, hiszen ő is egy energiabomba a színpadon. Erikával még az Operettszínházban öltöztünk együtt, ahol én épp vendégként az Abigél-ben Horn Micit játszottam, és Erika volt a franciatanárnő a darabban. Korábban is ismertük egymást, de ott alakult ki közöttünk egy szorosabb barátság. És egyszer csak előállt az Irving Berlin ötlettel. Nagyon meglepett, de mivel kalandvágyó típus vagyok, soha nem mondok nemet a kihívásokra.

· Az ijesztette meg, hogy zenés produkcióról, egyfajta koncertelőadásról van szó?

– Nem, én imádom ezt a műfajt, ezeket a dalokat, és az élő zenekari kíséretet, amelyre támaszkodni lehet. Azt gondoltam, ha szorgalmasan gyakorolok, akkor biztosan jó lesz. Robi most épp Szombathelyen rendez, főpróbaidőszaka van, ezért nem volt egyszerű összehozni a próbákat, de az izgalom mellett, ami az elmúlt hetekben kísérte a produkciót, rettenetesen örültem az egésznek, és folyamatosan hallgattam az összes előadót, akik ezeket a dalokat eredetileg énekelték, mert hallani akartam, hogy adta elő mondjuk Ella Fitzgerald vagy Marilyn Monroe a Heatwave-t.

· Én nem éreztem, hogy hasonlított volna bárkinek is az előadásmódjához, ahogyan az előadáson énekelt.

– Mindenki a saját képére formálta a dalokat, amelyek egyébként nagyon „adták” magukat. Kicsit ideges voltam a próbák alatt amiatt, hogy nem tudok elég zenét hallgatni és gyakorolni,- mivel az új Bánk Bánt próbáljuk a Nemzeti Színházban, ráadásul a Szindbád című előadás felújítópróbái is ezzel a produkcióval párhuzamosan folytak- ezért feltöltöttem a telefonomra és a laptopomra a dalokat, és hallgattam, amikor csak tudtam. Így minden szabad percemet a dalok hallgatásával tölthettem. Egyébként nagyon szeretek énekelni, nekem az egy ajándék. Jönnek a prózai szerepek, egyik a másik után, és amikor néha lehet énekelni, egyszerűen imádom.

· Régebben sokszor mondta, hogy szívesen játszik férfiszerepeket. Most eljátszana egy férfiszerepet, ha kapna egy ilyen felkérést?

– Most jön az én nagy korszakom, majd figyeljen oda/nevet/, vagyis már elkezdődött, mert Silviu Purcarete rámosztotta a méla Jaques szerepét az Ahogy tetszikben, Gothár Péter pedig Merkúr Isten szerepét. Mondjuk nem tudni, hogy ez a szerep női vagy férfiszerep-e konkrétan…

· És hogyan éli meg azt, amikor erőteljesen maszkulin szerepet kell alakítania?

– A mi pályánkon szerintem a nemek közötti átjárás nem egy extrém dolog, önmagában a színpadon való lét is erősen maszkulin jellegű, mert tudatosságot, erőt és önérvényesítést igényel. Az pedig, hogy amit a szerepeimről gondolok egy adott darabon belül, mind megpróbáljam megvalósítani, mindig egyfajta érdekérvényesítő „harcocska”, sőt harcocskák sorozata.

· Ez egy abszolút férfias vonás…

– Igen, teljes mértékben férfias vonás, ugyanakkor egy sikeres színésznőnek egyben erőteljesen Nőnek is kell lennie, mert a nemiség borzasztóan fontos a színpadon. Annak sugározni kell. A Robival például azért imádok játszani, mert annyira pasi, hogy az elképesztő. Olyan férfierő van benne a színpadon, hogy az valami hihetetlen. És ez nagyon fontos, férfiakat és nőket kell látnia a nézőnek. Ezen kívül magában a munkafolyamatban, a próbákban is rengeteg maszkulin vonás van, az pedig tény, hogy a drámairodalomban sajnos nagyobb számban vannak a jelentős férfiszerepek.

· Alföldi Róbert Nyugalom című filmjében egy rendkívül szuggesztív alakítást láthattunk Öntől, én személy szerint nehezen tértem magamhoz a film után…

– Életem egyik legkülönösebb eseménysorozata kötődik ehhez a munkához. Amikor elolvastam ezt a regényt, megkérdeztem a szerzőtől, Bartis Attilától, hogy ismerte-e az édesanyámat, mert szerintem ő ezt a szerepet az anyukámról írta. Azt válaszolta, hogy nem ismerte. Nem sokkal ezután megkeresett Garas Dezső, hogy szeretne egy színházi előadást csinálni ebből, és hogy a Bartis azt mondta, engem akar a főszerepre. Nagyon boldog voltam. Miközben ez a darab már műsoron volt, felhívott a Nyugalom producere azzal, hogy szeretne egy filmet csinálni, és azt akarja, hogy a filmben is én legyek Weér Rebeka. Tehát ezt a szerepet színpadon és filmen is eljátszottam és szerintem azért, mert ez a figura igenis az én anyukámat testesíti meg. Akkor is, ha Bartis Attila ezt nem tudta.

(Fotó: Vajda Tamás és Rózsa Erika)