Háromszáz éve, 1717. május 13-án született Mária Terézia Habsburg-házi főhercegnő, magyar és cseh királynő, német-római császárné.

 

Maria Terézia Walburga Amália Krisztina főhercegnő III. Károly (német-római császárként VI. Károly) második gyermeke volt. Bátyja még csecsemőként meghalt, így születésekor ő lett a trónörökös – olvasható az MTVA Sajtó- és Fotóarchívumának alkalmi összeállításában. A császár sokáig reménykedett abban, hogy születik még egy fia, ezért a kis Treslt (ahogyan lányát becézte) nem neveltette uralkodónak. Tanult matematikát, történelmet, táncot, zenét, sőt lövészetet is, de igazán a nyelvtanulásban jeleskedett: családtagjaival franciául társalgott, a német mellett jól beszélt latinul, olaszul, spanyolul is. A fiatal lány a bécsi udvarban ismerte meg a nála kilenc ével idősebb Lotharingiai Ferencet, akihez 1736-ban feleségül ment. A frigy sikeresnek bizonyult, mert a korban, de különösen a Habsburg-családban szokatlan módon szerelmi házasságot kötöttek, Ferenc lotaringiai trónigényéről mondott le, hogy elvehesse őt feleségül. A két évtizedig tartó házasságból tizenhat gyermek született, közülük II. József és II. Lipót uralkodó lett, a tizenötödik a tragikus sorsú francia királyné, Marie Antoinette volt.

III. Károly 1740-ben halt meg, de lánya trónját – a birodalmon belül – nem fenyegette veszély. A dinasztia tagjai már 1703-ban szerződést kötöttek a trónöröklés rendjéről az örökös tartományokban, az 1713-ban nyilvánosságra hozott Pragmatica Sanctióra a magyar rendek 1723-ban bólintottak rá. A vetélytárs Franciaország, Spanyolország és a bajor választófejedelem azonban nem ismerte el Mária Terézia jogait, s amikor 1740-ben II. Frigyes porosz király elfoglalta Sziléziát, megkezdődött a nyolc évig tartó osztrák örökösödési háború.

A fiatal uralkodónő, akit 1741 nyarán koronáztak magyar királynővé, a szeptemberi diétán a magyar rendek segítségét kérte. A hatás kedvéért gyászruhában, a csecsemő II. Józseffel a karján lépett eléjük (a legenda szerint bele is csípett a kisdedbe, hogy az sírva fakadjon), a magyar rendek „életüket és vérüket” ajánlották fel neki, bár a rossz nyelvek szerint hozzátették, hogy „a zabunkat nem”. A hálás királynő később visszacsatolta Magyarországhoz a Partiumot és a Délvidéket, továbbá biztosította a nemesi föld adómentességét.

Mária Teréziának sikerült megtartania örökségét, 1745-ben kicsikarta férje német-római császárrá választását. Császárné lett, de társuralkodóként a birodalom tényleges irányítása az ő kezében volt. A felvilágosult abszolutizmus jegyében bölcsességgel és kitűnő gyakorlati érzékkel kormányzott, céljai eléréséhez nem egyszer női mivoltát is latba vetette. Kiváló tanácsadókkal és politikusokkal vette magát körül, a szervezeti reformok révén erősítette meg nagyhatalmi helyzetét. Szilézia visszaszerzése érdekében 1756-ban szövetségeseivel megtámadta Poroszországot. Az összecsapás végül négy földrészre kiterjedő háborúvá, a 18. század legnagyobb katonai konfliktusává terebélyesedett, és a status quo rögzítésével ért véget.

A királynő Magyarországot érintő legfontosabb intézkedéseit rendeleti úton hajtotta végre, mert a pozsonyi diéta több alkalommal sem szavazta meg adóemeléseit. 1754-ben kiadta a magyar szempontból rendkívül hátrányos vámrendeletét, amelynek legfőbb célja az osztrák és a cseh könnyűipar védelme, a magyar nemesség adómentessége miatt elmaradó jövedelem pótlása, illetve az olcsó magyar nyersanyag és élelmiszer birodalmon belül tartása volt. A kettős vámhatár egyike a birodalom határán húzódott, kizárva a külföldi iparcikkeket, a másik – az alacsonyabb szintű – Magyarországot vágta el az örökös tartományoktól. A rendelet felszámolta a belső vámokat a Lajtán túli területek között, és az állam kizárólagos jogává tette a vámszedést. 1760-ban döntött a Magyar Testőrség felállításáról, 1767-ben kiadott úrbéri rendelete pedig meghatározta a jobbágytelek méretét, változtatott a jobbágyok jogi lehetőségein, és rögzítette terheiket. Az 1777-ben hozott Ratio Educationis rendelete porosz mintára egységessé szervezte a magyar közoktatást.

Mária Teréziát mélységesen megrendítette férje 1765-ben bekövetkezett halála, ezt követően csak gyászruhát hordott, és visszavonult a társasági élettől. Fiát, II. Józsefet vette maga mellé társuralkodónak, de nézetkülönbségeik támadtak, mert a császárné nem tudta elfogadni fia reformeszméit, különösen a vallási tolerancia gondolatát. Irányításával gyermekei (kivéve kedvenc lánya, Mária Krisztina) a dinasztia érdekeinek megfelelően házasodtak, ezért nevezték „Európa anyósának”. 1778-1779-ben megromlott az egészsége, köhögési rohamok gyötörték, egy megfázás után már nem épült fel. Élete 1780. november 29-én ért véget Bécsben, teste a Habsburgok hagyományos temetkezési helyén, a Kapucinusok kriptájában nyugszik férje oldalán.

Bécs belvárosának egyik legszebb terét róla nevezték el, itt állították fel szobrát is, Budapesten a Terézváros őrzi nevét, Szabadka hivatalos neve Maria-Theresiapolis volt 1779 és 1845 között.