Huszonöt évvel ezelőtt, 1992. május 11-én vonultak be az oromhegyesi elégedetlenkedők a Zitzer Club helységeibe. Előző nap tartották meg a faluban azt a nagygyűlést, amelyen több mint 700 jelentek meg és fogalmazták meg követeléseiket majd elhatározták, amíg azoknak eleget nem tesznek, bevonulnak a helyi pizzasütödébe és ki nem mozdulnak onnan. Május 6-án megkezdik a behívók széthordását, a körülbelül 2000 lakosú Oromhegyesre több mint 200 behívó érkezik, a mozgósítottaknak május 11., 12. és 13-án kell jelentkezni a kanizsai „új kaszárnya” előtt. A nagygyűlés résztvevőinek követelései között szerepelt, hogy vonják vissza a mozgósítási parancsot, hogy hazajöjjenek azok, akiket már a frontra vittek, hogy a külföldre menekültek büntetlenül hazatérhessenek. Az összegyűlteknek tudomásukra jutott, hogy a falu köré a katonaság gyűrűt vont, Velebit falu alá kirendelték a nemrég Magyarkanizsára juttatott harckocsikat, míg Adorján falu és Zenta közé kirendelték a katonaságot a zentai kaszárnyából. A nagygyűlés résztvevői május 10-én éjszaka haza tértek, másnap hajnalban kellett újra találkozniuk a Zitzer Club előtt.
LEHETETT BÁTRAN IS FÉLNI
Balla Lajos Laci így ír május 11-éről a Kispiactól Oromhegyesig – lehetett bátran is félni – (1991-1992.) című visszaemlékezésében:
„Reggel én már háromnegyed hatkor ott voltam a Zitzer Club előtt. Mivel senki sem volt még ott, már az is megfordult a fejemben: az emberek megijedtek a páncélosoktól, nem mernek eljönni. Hat óra előtt öt perccel tűnt fel az első hadköteles a családja kíséretében, őt pedig egyre nagyobb tömeg követte mind a központból, mind pedig a Szőlő utcából oda vezető útvonalon. Hat órára már több mint kétszázan voltunk és elkezdtük a betervezett tevékenységünket. Mindenkit meglepett az oromhegyesi nők és férfiak döntése, hogy a polgári engedetlenség egyik szélsőséges változatát választották. Sokan helyeselték e döntést, azonban egyesek szájából csak bírálatot lehetett hallani. A tény azonban, hogy már 1992. május 11-én, illetve az utána következő napokban nemcsak a környékről, hanem szinte az egész Vajdaságból az emberek nemcsak erkölcsi támogatást, hanem anyagiakat is biztosítottak, tehát a tiltakozókat megerősítették a hitükben: jól döntöttek. Mindenképpen ki kell emelni a sok támogató közül hármat, hiszen ők adták a legtöbbet, ezek: Utasi Jenő atya, a tóthfalusi József a munkás Plébánia papja, Tomin Slobodan kanizsai magánkereskedő és Bogdan Bogdanović velebiti földműves. Augusztus 20-ig adtunk ki közleményeket, amelyek többségében felsoroltuk azokat az idelátogató helyi, kistérségi, vajdasági, szerbiai, magyarországi… közszereplőket (művészeket, újságírókat, irodalmárokat, politikusokat stb.), akik megtisztelték jelenlétükkel a Zitzer Clubot. Most, hogy összegeztem, magam is meglepődtem, hiszen 126 nevet találtam (de ezek közül sokan többször is megjelentek, emellett egy személynek vettem a Csalóka Együttest, a Sindy-Cat Blues Party duót, a Tanyaszínház társulatát és a szabadkai béketábor küldöttségét, ami miatt nem tévedek, ha azt állítom, legkevesebb 150 híresség vett a Zitzer Club esti fellépésein részt). Nem kívánom felsorolni a megjelenteket, de ki kell emelnem a négy legnevesebb énekművészt: Hevesi Tamást, Dinnyés Józsefet, Kalapács Józsefet és Waszlavik Velorex… Petőfi Lászlót. Amire legbüszkébbek lehetünk, az újonnan alakult Kis-Jugoszlávia emberi jogi és kisebbségi minisztere, dr. Várady Tibor egyetlen külföldi látogatást tett meg mandátuma alatt, ellátogatott a Zitzer Szellemi Köztársaság székhelyére.”
„VÉTKESEK KÖZT CINKOS, AKI NÉMA”
Bálint Klára, az egyik ellenálló így fogalmaz a Zitzer Szellemi Köztársaságról 1992. augusztus végén:
– Ez az idézet járt a fejemben egész nap, mikor készülődtünk a békenagygyűlésre. Ez a gondolat és még nagyon sok minden. Olyasvalami nyugtalanságot éreztem, mint az utazások előestéjén szoktam érezni. Csak sajnos, akkor egyáltalán nem utazásról volt szó. Hónapokon keresztül gyűlt bennem a fölháborodás, a tehetetlenség, a félelem, de mindezek felett az élni akarás. Mert nagyon sokszor éreztem azt, hogy így nem tudok élni. És sokszor (még ma is) féltem/félek attól, hogy a Bibliában oly sokat emlegetett világvége nagyon közel van. De ha erre gondolok, minden porcikám tiltakozásba rándul. Egyszerűen magam sem hiszem el, hogy vége lehet mindennek, még ha százszor is meg van írva a Bibliában. Mikor még egész pici életként a hasamban hordtam a kislányomat, rengeteget álmodoztam Róla és bevallom, sokszor eszembe jutott, hogy talán éppen ő lesz az, aki meg tudja menteni/váltani ezt a bolond világot. Így egyértelmű, hogy nem lehet vége, már csak azért sem, mert Neki élnie kell. Ha erre gondolok, olyan tisztán látom, hogy egyszer vége lesz a háborúnak, a félelemnek. De valahogy mindig rávetődik egy halvány árnyék erre a képre.
Hát ezt az árnyékot akarom én örökre kiűzni az életemből. Ez a megmozdulás volt az első lépés. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy kizárólag csak azért vettem részt a tiltakozásban, mert rengeteg behívót hordtak szét, és betelt a pohár. Igaz, hogy nagyon régóta gyűlt bennem a tehetetlenség leküzdésének vágya; igaz, hogy a lelkiismeretem nagyon régóta háborog; igaz, hogy csendben már nagyon régóta megszólalt az emberségem; igaz, hogy nagyon régóta bosszantanak a behívók; és igaz, hogy már nagyon régóta érzem: tenni kell valamit; de! mindezek mellett Valakiért csináltam, akit nagyon szeretek, és aki nem lehetett itt. Azt a lendületet, amit az első napokban éreztem, nem lehet elmondani. Azt érezni kellett. És érezni kellett az emberek végtelennek tűnő erejét. Tudom, hogy közhelynek hangzik, de sugároztak az arcok. Sokszor próbáltam magamnak megmagyarázni, honnan ez az összefogás, ez a kitartás ezekben az emberekben, akikről eddig nem tudtam mást, csak: köszön-e vagy nem, pletykás-e vagy nem, raplis-e vagy nem. És most itt együtt voltunk mindnyájan, és valami megmagyarázhatatlan erő vagy „hangulat(?)” nem engedte, hogy hazamenjünk. Féltettünk minden pillanatot. Ma elmentem egy órára, attól féltem, hogy kimaradok valamiből, pont akkor jönnek tárgyalni, mikor nem vagyok ott vagy megjönnek a katonák Baranyából (igen, még ebben is hittem) pont, mikor nem várom. Túljutva az első hullámon, azt hiszem egy kicsit el is túloztam a lelkesedést, de akkor sodort magával a lendület, a közösség; az, hogy együtt voltunk, és ugyanazt gondoltuk. Nem féltem semmitől, eufóriában éltem. Mindenben hittem, bíztam benne, hogy majd eljönnek az illetékesek. Akkora erőt éreztem magunkban, hogy el tudtam volna képzelni: mi majd felelősségre tudjuk vonni a felelőseket. Bíztam benne, hogy egész Vajdaságból idejönnek az emberek. Azt hittem, hogy most már majd mindenki kimondja a véleményét. Azt hittem, hogy az egész világ most csak ránk figyel, és hisz bennünk. Aztán lassan (de biztosan) rájöttem, egyáltalán nem ez a fontos. Az ősszel, amikor aláírásokat gyűjtöttünk és gyertyákat gyújtottunk a békéért, egy idősebb bácsi azt mondta nekem: „Fiam, nem írok alá semmit. Ezt megtanultam. Sose lehet tudni. És különben sem értek el vele semmit.” Akkor nem tudtam neki mit mondani. De most ez a bácsi estéről estére ott volt a Zitzerben és meghallgatott bennünket. Aláírt a Békeligába, és ha meglátott az utcán, rögtön azt kérdezte: „Mi újság? Van-e már valami fejlemény?” Azt is elmondta, hogy nem bír nyugodtan otthon lenni; bár sokszor fáradtan, de ha máskor nem is, este indulásra kész, ott van velünk.
EZ A FONTOS!
Négy éves korom óta élek Oromhegyesen. Ameddig vissza tudok emlékezni, nem tudok olyan rendezvényt, ahol 200-300 embernél többet láttam volna. A Zitzerben estéről-estére összegyűltek ennyien, sokszor ettől jóval többen. Estefelé már mozgolódott a falu és mindenfelől csoportosan ballagtak a nők, férfiak, idősek és fiatalok, gyerekek. Hol könnyezve, hol nevetve, elgondolkodva minden este végighallgatták a beszélgetést.
EZ A FONTOS!
Egymás mellett ültek fáradt földműves asszonyok, férfiak, értelmiségiek, munkások és tanulók. Kötetlen beszélgetések folytak és megtanultuk egymást becsülni. Megtanultunk figyelni egymásra, érteni a másikat. Egyáltalán nem számított, ki hogyan beszél: parasztosan vagy kifinomult szókinccsel, esetleg ügyetlenül, idegesen; értettük egymás gondolatát, rájöttünk mennyire ugyanazt
akarjuk mindannyian.
EZ A FONTOS!
Az első napokban mindenki idegenkedett a mikrofontól. Jómagam is igencsak beleizzadtam, mire elmondtam a mondanivalómat. Aztán láttuk, hogy senki sem harapja le az orrunkat, senki sem nevet ki, ha beszélünk. Így lettek lassan azok az esték a legszebbek, mikor nem volt vendégünk és csak egyszerűen beszélgettünk. Olyankor mindenki szabadabban beszélt, vélemények hangzottak el olyan emberek szájából is, akiket talán soha nem ismertem volna meg.
EZ A FONTOS!
A Zitzer helyiségeiben mindig rend volt. A „tartalékos-jelöltek” éjjel őrködtek, kora reggel feltakarítottak, segítettek a konyhán, elmosogattak. Nem kellett rá kérni senkit, mindenki megtalálta azt az elfoglaltságot, ami legjobban ment neki. Lassan önmagától kialakult egy házirend, tudtuk kit hol találunk meg, ki főzi a kávét, ki nyúzza a birkát, ki fejti a borsót. Ma valaki rendbontásra gyanúsan viselkedett, szép szóval küldték el, megbeszélték vele, ha volt mit, nyugodtan, hidegvérrel simították el a nézeteltéréseket. Nem volt szükség rendezőre, sem rendfenntartóra.
EZ A FONTOS!
Lehet, hogy nem tudok elfogulatlanul írni, de ott voltam szinte mindig és nem sikerült senkivel összevesznem vagy megharagudnom valakire. Ez elég érdekes, mert egy embercsoportnál, akik napról-napra együtt vannak hosszabb időn keresztül, szinte elkerülhetetlenek a kisebb incidensek. De azt hiszem, mindnyájan tisztában voltunk vele: miért vagyunk ott, így elhalványultak az egyéni problémák.
EZ A FONTOS!
Viccelődtünk és szabad időnkben biliárdoztunk, kártyáztunk. Tudom, hogy emiatt nagyon csúnya vélemények hangzottak el az ott lévőkről. Tudom, hogy sok mindennek tituláltak bennünket, és ezek a titulusok nem mentesek a legocsmányabb gondolatoktól sem. És sok minden olyat is elmondtak, amit nem tudok. Az igazat megvallva, túlzottan soha nem érdekelt az ilyesmi. Én tudtam, mit csinálok, és nagyon is jól tudtam, hogyan. Azt is nagyon jól tudom, hogy semmi olyan nem történt, ami miatt bárki előtt le kellene sütni a szememet. De ezek a vélemények olyan emberektől származnak, akik soha nem voltak ott vagy csak rossz szándékkal jöttek el. Az ilyen emberek sokat veszítettek, mert nem érezhették azt, amit mi, akik ott voltunk. Nem érezhették, hogy ott közösség született. És aki saját akaratából (rosszakaratából) nem bábáskodik ennél a szülésnél, szegény ember marad egy életre. Sajnos, még mindig nagyon sok ilyen ember van.
A második hónap végén lassan kezdett alábbhagyni a lelkesedés. Ez nem is csoda, hiszen nem kaptunk választ senkitől követeléseinkre. Sokan elmaradtak és már nem ment minden olyan simán, mint elejében. Esténként még minden maradt a régiben, de napközben sok minden megváltozott.
Behívók nem érkeztek vagy, ha igen, senki sem vette komolyan, így nem sokan érezték szükségét, hogy állandóan a Zitzerben legyenek. Azt hiszem, már mindenki tisztában volt vele, hogy párbeszéd nem várható az illetékesekkel és önmagunkért voltunk ott. Mert, ha kevesebben is, de ott kellett lennünk. Mert ez volt a természetes.
(A szövegben lévő fotók Balla Lajos Laci archívumából származnak)
