Konok rokonok ők
rosszban és a vérben
simogatásban
és félholtra verésben,
igaz történetben,
hazugság mesékben,
koholt valóságban,
ravasz hírecskékben.
Egymást szülte kettő,
egymásnak nemzői,
egymásnak két kölyke,
perverz szeretője,
Béke temetője.
Együtt élnek velünk,
jajjá téve létünk,
kínzó játékukban
dögszagot lihegünk.
Már velük születünk,
velük éljük létünk,
minden napunk-percünk
velük dobol bennünk.
Mint bűzös mocsárnak
szénfekete leve
egyik másik után
lapulva kúszik be
csendben, küszöb alatt,
résnyi kicsiny résen:
pillanat! – s ott vannak
jelenben jövőnkben.
(szobáinkban,
falainkban,
agyainkban,
ágyainkban,
levegőnkben,
álmainkban,
ébrenlétben,
napjainkban,
éjszakánkban,
hajnalokban,
sötétben
és villanyárban,
neszekben
és koppanásban,
sóhajokban,
pillantásban,
csók jövőjét
féltő lázban,
félve féltve:
nem lesz többé!
Lesz sem lesz majd,
válik köddé,
nemlét lesz csak
mindörökké!
Létünk – ha van –
szinte nincsen.
Gyászt ülünk
a herdált kincsen.
A biztos is már
bizonytalan,
könnypréselő
vagy céltalan,
holnap torkollik
a mába,
ma meg a holnaputánba!)
Ott vannak, ott élnek
lépésdobogásban,
csengővisításban,
zárcsikordulásban,
rádiók hangjában,
tv-villogásban,
frontok morajában.
Vér áradatában
a menekülőknek,
a hontalanoknak,
a segélyt kérőknek,
roggyant rokkantaknak,
a reménykedőknek,
bomlott agyúaknak,
ember törmeléknek.
Ott kacskaringóznak
sok aláírásban,
protokollmosolyban,
békés pislogásban,
sok-sok kézfogásban,
szónokipóz-lázban,
ígéreteknek
megtagadásában!
Szép, zajos misékben,
melyet celebrálnak
úton és útfélen,
maguknak szentelve
nagy kevély-kevélyen!
Meg-megáldva mindent,
ami nem emberi:
frigyét a testvéri
két torzó ikernek,
a Rémületnek és a Félelemnek!
