Nemrég betévedtem a szabadkai kommunális rendőrség irodáiba. Először egy „női” irodába kopogtam be, lévén az volt a folyosó legelején, ott kiderült az én ügyemet a folyosó végén kell intéznem. Megtaláltam az irodát, aminek a küszöbe egy időgép, egyenesen a kilencvenes évekbe repít: benn három férfi és dohányfüst. Mosolyra húztam a szám és azt mondtam nekik, hogy amilyen hangulatban vagyok, nem csak az engem megharapó kutya tulajdonosát fogom feljelenteni, hanem őket is. A magyarul beszélő rendőr elrestellte magát, és hasonlóan mosolyogva ráterelte a szót a kutyaharapásra. Azért annyit még elmondanék, hogy eszemben sem lett volna feljelenteni senkit, ha a kutyatulajdonosok visszanéztek volna az ismeretlen járókelőre, hogy mi lett vele. Ehelyett beterelték a kutyát az udvarba és magukra zárták a kaput…
* * *
Iskolai adminisztratív dolgokat intéztem az Állami Kincstárban (Uprava za trezor), és amit máskor rendesen csak leadtam egy tolóablaknál, azzal most felküldtek a másodikra, a folyosó végén lévő irodába. Bent egy nő és egy férfi meg a cigarettafüst. A kincstár folyosóin sehol nem látott nagyméretű cigarettázni tilos levonók a falakon és az ajtókon. Szól a zene (ami amúgy szimpatikus, csak kissé hangos) nem hallom, hogy mit kérdez az ügyintéző. Elkezdtünk kiabálva beszélni és valószínű ez volt az oka annak, hogy a megint humorosra szánt megjegyzésemet nagyon rossz néven vette a dohányzó úr. Olyanokat vágott a fejemhez, hogy képes lennék elvenni tőle 50 000 dinárt, hogy mi közöm hozzá, hogy ő dohányzik…
* * *
Első munkahelyemen, két évtizeddel ezelőtt az Újvidéki Televízió szerkesztőségében mindig sűrű volt a dohányfüst. Megszoktuk, én is el-elszívtam egy-egy füstrudat, hogy amortizáljam az ártalmakat. 1998-ban átigazoltam a tanügybe, és még akkor füst lepte tanári szobákra találtam. Akkor már kezdett zavarni, emlékszem volt egy kolléga, aki az utolsó órája után még ottmaradt a tanáriban „zsinórozni” egyet, mert otthon a felesége nem tűrte a házban a dohányzást. Aztán 2005 körül fellélegezhettünk. Az emberek komolyan is vették. Sokan leszoktak. Egyre kevesebb középiskolás dohányzott, elítélendő lett a nikotinfüggőség. Kezdett felépülni egy értékrend a régi romjain. Rövid volt az örömünk, a reményünk, hogy rendezett társadalomban élhetünk. A társadalmi változások sohasem elszigetelten történnek egy-egy területen. Egyensúlyra törekszik a természet, a társadalom, az egyén. Ha a korrupció nyilvános és elfogadott, ha gyilkosságért nem jár börtön, ha a szavazatokat meg lehet vásárolni, ki lehet kényszeríteni, ki lehet zsarolni, akkor a szegény nikotinfüggő hivatalnok már „érthető” módon tart jogot arra, hogy dohányozzék zárt helyiségben, közös irodában…
