Hét évtizednyi formálódás (4. rész) Fejezetek a szabadkai Gyermekszínház történetéből (1934–2005)

A Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóján 1991-ben Szabó Ferenc színészi díjat kapott a Ludas Matyi című előadásban Döbrögi szerepének megformálásáért, Kovács Frigyes pedig ugyanennek a darabnak a rendezéséért részesült elismerésben.

 

Sorozatunk előző része ITT olvasható:

Hét évtizednyi formálódás (3. rész)

A múlt század nyolcvanas éveinek közepén, illetve a második felében továbbra is tartotta magát az a hagyomány, hogy – feltehetően anyagi és megtakarítási célzattal – mindkét társulat ugyanazokat a darabokat játszotta. Így tehát a szerb társulat is bemutatta a Lilibden és – Vreme za bajku címmel – a Nevenics című produkciókat.

1991-1992-es évad:
Ebben az idényben a szabadkai Gyermekszínház magyar társulata csak egy bemutatót játszott:

Kecskefülű császár (népmesefeldolgozás, szerző megjelölése nélkül) – Rendezte: Srboljub Stanković

A korábbi évek terméséből azonban szép számban maradtak még repertoáron darabok: továbbra is játszották a Nevenincs, a Nyuszi, tücsi meg a bari, a Kroki és barátai, a Bűvös kocka, a Mi van a tojásban?, a Játsszunk együtt, A holló és a Raspevani brod – Zenés hajó című előadásokat.
A társulat fellépései előtt összesen kettőszázhetvenhat alkalommal gördült fel a függöny – százötvenkét alkalommal Szabadkán, százhuszonnégyszer vendégszereplésen. Az előadásoknak összesen 104 460 nézője volt – 34 960 helyben és 69 500 vidéken.
A Holló című előadás a Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóján elismerésben részesült.

1993-1994-es évad:
Ebben az idényben is mindössze egy bemutatóról beszélhetünk:

Milivoje Mrkić: Ellopott mese – Rendezte: Ripcó László

Továbbra is műsoron: Nevenincs, Kroki és barátai, Mi van a tojásban?, Játsszunk együtt, A holló, Kecskefülű császár, A rosszcsont (az ebből a felsorolásból kihagyott, előző évadban, 1993. január 30-án mutatták be), Játék (bemutató: 1993. február 13-án, ugyancsak az ezt megelőző színházi idényben), Novogodišnji program – Újévi műsor (bemutató: 1989. december 26-án, kétnyelvű előadás) és Raspevani brod – Zenés hajó (kétnyelvű).
A játszott előadások száma is megcsappant, mindössze százkilencvennégy alkalommal gördült fel a függöny, s ebből száztízszer Szabadkán, nyolcvannégyszer pedig vidéken. A bemutatott produkciókat összesen 67 300 néző látta (25 300 helyben, 42 000 vendégszereplésen).
Az országot sújtó nemzetközi szankciók miatt, amelyek a kultúra területére is kiterjedtek, a nagy nemzetközi fesztiválokról is elmaradozott a társulat, a külföldi vendégszereplésekből ekkor már csak négy budapesti és egy szegedi fellépésre futotta, a szerb társulat pedig az akkor már háború dúlta, de még szerb kézen lévő horvátországi Vukovárban is vendégeskedett (az úgynevezett Krajinai Szerb Köztársaság területén…).
A szakmai sikerek azonban még ilyen körülmények között sem maradtak el. Azért is kiemelten fontos ez az évad a szabadkai Gyermekszínház szempontjából, mert ekkor indult a nemzetközi báb- és gyermekszínházi fesztivál, amit Oton Tomanićról neveztek el. Az 1994. június 23. és 30. között megtartott első fesztiválon magyarországi, oroszországi, szlovákiai, bulgáriai, romániai, montenegrói és szerbiai társulatokat látott vendégül a színház. A fesztivál zsűrije is nemzetközi volt, elnöke a szlovák Vladmir Predmerski, tagjai pedig: Radoslav Lazić (a kiemelkedő jugoszláv teatrológus, akinek több jelentős műve is gazdagítja a színművészeti szakirodalmat…), Milenko Misailović és Sanja Živanović. Házigazdaként a szabadkai Gyermekszínház szinte az összes legjelentősebb díjat „otthon tartotta” A holló című előadásával, de a szerb társulat Mi-ši-ko i Mi-ši-san című produkcióját is díjazták.
A holló című előadásért a legjobb rendezés díját kapta Silviu Purcarete, a legjobb díszlettervezés díját pedig Gregorian Eustatiu nyerte el. A színészi díjak férfi kategóriájában Ripcó László részesült elismerésben az ugyanebben az előadásban megformált szerepéért. Marta S. Aroksalaši (Árokszállási S. Márta) a Mi-ši-ko i Mi-ši-san című előadásban nyújtott alakításáért kapta meg a legjobb női alakítás díját. A fesztivál zsűrije még egy női színészi díjat kiosztott, és tegyük hozzá itt gyorsan, hogy azt pedig a becskereki Toša Jovanović Nemzeti Színház bábtársulatának előadásában nyújtott alakításáért Tóth Irén, a vajdasági magyar bábszínpadok és -színjátszás kiemelkedő egyénisége nyerte el.
A Szerbiai Bábszínházak 26. Találkozóján (1993. november 23-25.) az Ellopott mese című előadásban nyújtott alakításáért Budanov Márta részesült elismerésben.
1994 nyarán a társulat eljutott a montenegrói Kotorba is, s az ott évente megrendezett országos gyermekszínházi fesztiválnak igen sokáig, rendszeresen visszatérő vendége volt.
A Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóján az Ellopott mese, mint a legjobb előadás kapott különdíjat.

1994-1995-ös évad:
Talán a szakmai sikereknek is köszönhető, hogy ez az évad már jóval termékenyebb volt az előző(ek)nél. A szerb társulat három, a magyar két bemutatót tartott, s összevontan két kétnyelvű bemutatóval is előrukkolt a színház. A magyar társulat bemutatói:

Miroslav Nastasijević: A szerelmes sárkány – Rendezte: Boško Pištalo m. v.
Charles Piero: Hamupiőke – Rendezte: Živomir Joković

Továbbra is műsoron: Nevenincs, Kroki és barátai, Mi van a tojásban?, Játsszunk együtt, A holló, Kecskefülű császár, Játék és az Ellopott mese.

A kétnyelvű bemutatók:

Nevidljiva ptica – Láthatatlan madár – Rendezte: Miroslav Marković
Kabare – Kabaré – Rendezte: Ripcó László

Talán nem árt itt még kitérnünk ennek kapcsán arra is, hogy ettől az időszaktól számítva már meghonosodott hagyományként készülnek a szabadkai Gyermekszínház kétnyelvű újévi programjai, úgynevezett télapóműsorai, amelyek iránt igen nagy az érdeklődés és a kereslet. Ilyenkor a társulat megfeszített tempóban, naponta gyakorta öt-hat-hét… előadást is játszik ugyanabból a produkcióból. Általában helyben, a színházépületben, de arra is volt már példa, hogy nagyobb vállalatokba kiutazva, amennyiben azok rendelkeznek megfelelően nagy és alkalmas teremmel, a helyszínen bonyolítják le a csomagosztást. Mivel az ilyen esetekben általában a közönség is vegyes anyanyelvű, ez indokolja az előadások kétnyelvűségét is.
A szabadkai Gyermekszínház előadásai előtt ebben az évadban összesen százkilencvennyolc alkalommal gördült fel a függöny (százhuszonötször Szabadkán, hetvenhárom alkalommal vendégjátékon). A bemutatott produkciókat összesen 65 250 néző látta (28 750 helyben, 36 500 pedig vendégszereplésen).

A 2. Oton Tomanić Nemzetközi Gyermekszínházi Fesztiválon (a magyarországi, szlovákiai, bulgáriai, romániai, oroszországi, svájci, lengyelországi és szerbiai vendégek mellett) 1995. május 28. és június 3. között a házigazda szabadkai Gyermekszínház a Slavuj i ruža (szerb társulat) és a Játék, valamint a versenyprogramon kívül bemutatott Hamupipőke című előadásokkal lépett fel. A díjözön azonban ezúttal elmaradt. Más fesztiválokon a korábbi években bemutatott produkciók azonban továbbra is az élmezőnyben szerepeltek, amiről az ott begyűjtött díjak is tanúskodnak. A kotori fesztiválról például három díjat hozott haza a társulat:

– a Hamupipőke című produkció kapta a legjobb rendezés díját (Živomir Joković);
– A holló a bábszínházi kategóriában elnyerte a legjobb előadásnak járó elismerést;
– ugyanebben az előadásban Szabó Ferenc a bábszínházi kategóriában a legjobb férfi színészi alakításért részesült elismerésben.

Mint mondták, a vajdasági báb-, ifjúsági- és gyermekszínházak káderállományának állapota és összetétele felett érzett aggodalmukban a Vajdasági Színikritikusok és Teatrológusok Egyesületének illetékesei a Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozójának ideje alatt, 1995. április 22-én tanácskozást szerveztek ezzel a címmel: A bábszínházak káderei. A konferencia részvevői a tartomány színházainak vezetői, a művészeti akadémiák tanárai, kritikusok és más szakemberek voltak: Miroslav Radonjić (moderátor), Alojz Ules, Živomir Joković, Melita Bihali, Stevan Koprivica, Dejan Pančić-Poljanski, Voja Soldatović, Luka Hajduković, Milena Ničeva-Jevtić-Kostić, Milan Mađarev és Dobrivoje Ilić. A szervezők a tanácskozásra szóló meghívókban felvetették a fentebb már taglalt problémákat: egyrészt, ugye, a bábszínházak színészállománya iskolázottságának lesújtó adatait, másrészt pedig a társulatok elöregedésének kérdését. „Mint tudják, a probléma nem újkeletű”, mondta Miroslav Radonjić, felszólalásának legelején. A konferencia egyik – már a meghívóban is megfogalmazott – célja volt, hogy a résztvevők tapasztalatai alapján kidolgozzanak egy megfelelő cselekvési tervet a bábszínházak igényeihez igazított célkitűzésekkel, amelyeket azután majd a továbbiakban képviselhetnek a megfelelő minisztériumok, a színházak és a művészeti képzés legfontosabb felsőfokú intézményei felé. Mileta Bihali felszólalásában hangsúlyozta: „Számunkra elegendő lenne, ha a művészeti akadémiákon bevezetnének egy kétszemeszteres képzést a bábszínház elméletéből és bábvezetésből. Minden színésznek rendelkeznie kell azzal a képzéssel, amit az Akadémia nyújt. A bábszínház – ez csak egy újabb elem az oktatásban. Akárcsak az, amikor a színész táncol, énekel, hangszeren játszik. Tehát minden színésznek kötelezően meg kellene ismerkednie a bábszínházzal, s aztán majd csak akadnak közöttük olyanok is, akik megszeretik ezt, akiknek megtetszik, és a bábszínház mellett kötelezik el magukat. Alapvetően azonban a legfontosabb, hogy a színész jó színész legyen. A báb-színész csak egy elemmel többel rendelkezik. A bábszínházakban való elhelyezkedéssel kapcsolatban azonban más problémák is jelentkeznek. Minket mindig úgy kezelnek, mint alacsonyabb rendű művészeket, s tapasztalható ez az alapítóink és a társadalmi közeg részéről is, azoktól tehát, akiktől, sajnálatos módon, a létfenntartásunk függ. Ilyen tekintetben kellene lépnünk valamit. Mint azt színházam igazgatója, Stevan Koprivica nagyon szépen elmondta, azon kell igyekeznünk, hogy megmutassuk és bebizonyítsuk a minisztériumnak, hogy a bábszínházak valóban fontosak és jelentősek. A legfiatalabb közönség a mi színházainkban szerzi meg ismereteinek alapjait. Itt születik a későbbi színházi publikum. Tennünk kell hát valamit annak érdekében, hogy megfelelően képzett báb-színészeket képezzenek az akadémiákon és a főiskolákon. Ugyancsak fontos, hogy olyan kedvező feltéteket teremtsünk a bábszínházainkban, amelyek csábítóan hathatnak a fiatal színészekre, hogy kedvet csináljunk nekik ahhoz, hogy csatlakozzanak egy-egy társulathoz, s ne Belgrádban lebzseljenek kitörésük »nagy lehetőségére« várva. Ugyancsak lépnünk kell annak érdekében, hogy egyenrangúan kezeljen bennünket a média. Csak elvétve tér be egy-egy kritikus a színházainkba. Megtörtént már az is, hogy külföldön sikert arattunk és hatalmas ovációt keltettünk, s ezt itthon fel sem jegyezte senki. A tisztelni való kivétel Dejan Penčić-Poljanski úr, aki munkánk állandó és hűséges kísérője. Ő minden tekintetben hathatós támogatást nyújt nekünk, s ugyanakkor szigorú kritikus. Meg kell tehát találnunk annak a módját és lehetséges útját, hogy úgy tálaljuk művészetünket, ahogyan azt megérdemli. Penčić-Poljanski úr szerint a két új tantárgy (a bábszínház elmélete és a bábvezetés) kétszemeszteres bevezetése túl nagy megterhelést jelentene a tanárok számára. Én viszont azt hiszem, hogy ezeknek a tantárgyaknak semmi köze sem lenne az akadémiák jelenlegi tanáraihoz és programjaihoz. A két új tantárgy oktatására új professzorokat kellene alkalmazni, hazaiakat (ha rendelkezünk ilyenekkel, s meggyőződésem, hogy rendelkezünk), vagy vendégtanárokat külföldről. Kiegészítő támogatást kell szerezni az akadémiák számára a két tantárgy, a bábszínház története és a bábmozgatás professzorainak díjazására. Hiszek abban, hogy ez nem lenne túl nagy összeg, s hogy az elképzelés megvalósítható.”

Az eddigiekben már többször is megnevezett Dejan Penčić-Poljanski ugyanezen a konferencián némileg másként vélekedett ezekről a dolgokról: „Elég volt abból, hogy állandóan a belgrádi egyetemre hivatkozunk. Akkor is, ha egy bábszínházi tagozat létrehozásáról beszélünk, s akkor is, ha a színészi, rendezői, dramaturgiai vagy más tagozatok tananyagának kibővítéséről esik szó. Ezt, sajnos, az egyetemmel nem lehet megoldani. Senki, aki ott dolgozik, nem fogja szívesen fogadni és vállalni feladatainak megszaporodását. Mindaddig, amíg az egyetem jóindulatáról van szó, az ebben a témában folytatott beszélgetéseink kellemes időtöltések lesznek csupán, beszélgetések, amelyek vég nélkül és végeláthatatlanul folytatódnak, s mindezek végén mindig lesz majd valaki Belgrádban, aki derékba töri az egészet. Egyetlen módja van, hogy az egyetemet rákényszerítsük, hogy olyan – s hogy én is ezt az otromba kifejezést használjam: – kádereket képezzen, amilyenekre szükségünk van, s ismétlem, mert mindig ezt ismételgetem, az egyetem ma sem olyan kádereket képez, amilyenekre a drámai színházaknak szükségük lenne. Töméntelen mennyiségű színésznő, s csak alig néhány színész diplomázik. Egy diplomás színészre egy diplomás rendező esik, s ez is csak akkor, ha egy kalap alá vesszük a színházi- és a filmrendezőket. És nagyon sok szervező kerül ki az egyetemről, akik pedig nem tudnak a színházakban elhelyezkedni. A belgrádi egyetemen folytatott képzés tehát nincs összhangban hazánk drámai színházainak igényeivel. Így reálisan azt sem várhatjuk el, hogy felülről jövő nyomás nélkül az egyetem alkalmazkodna a bábszínházak igényeihez, mert végső soron ez nem is tartozik a feladatai közé, ugyanis senki nem tette a feladatává. Ezek szerint a mi dolgunk az, hogy nyomást gyakoroljunk a művelődési minisztériumra, hogy az gyakoroljon nyomást az oktatási tárcára, ugyanis az illetékes minisztérium határozata nélkül nincs semmiféle megoldás és semmi remény. Emlékszem, valamikor a hetvenes évek vége felé Joković szinte meg volt győződve a bábtagozat megnyitásáról. S annak ellenére, amint azt Ules tanár úr is mondja, hogy Lubiša Đokić volt akkoriban a dékán, semmi esély sem volt erre. A tanárok fellázadtak. Miért foglalkoznánk mi ezzel, ki fogja azt nekünk megfizetni? Ez nem a mi feladatunk! Miért képeznénk mi most holmiféle bábosokat, amikor nem ez volt az alapító célkitűzése? Ahhoz tehát, hogy sikerrel járjunk, először is meg kell szereznünk az oktatási minisztérium egyetértését és támogatását, majd pedig a segítségét is abban, hogy nyomást gyakoroljon a belgrádi egyetemre vagy az újvidéki Művészeti Akadémiára. Enélkül (és itt a nyomásgyakorlásra gondolok) nem is kell abban reménykednünk, hogy bármit tesznek, s hogy bármi beindul az egyetemen. Ugyanakkor beszélni kívánok még valamiről, amiről ugyancsak számtalanszor szóltam már. Mi a bábszínházak, illetve a bábszínházak vezetőinek hibája? Mi a nagy vágyakozásunkban, ambícióinktól fűtve, maximalista elképzeléseink közepette azt várjuk, hogy hozzanak létre bábszínházi tanszéket az egyetemen, s közben a mindent vagy semmit elve szerint viselkedünk, azaz: ha nem lehetnek egyetemi képzettségű bábszínházi szakembereink, akkor nem kell semmi sem, ami ennél talán kevesebb volna. Van egy lehetőség, nagyon is megvalósítható, és nem is túl drága, amit a mesterműhelyek jelentenek, amelyekben a szakma kiváló ismerői, akiknek a bábszínház mesterfogásai, tehát a mesterség alapjai az ujjaikban, a kezükben vannak, legyenek bár csehek, bolgárok, vagy végső soron hazaiak, hiszen nekünk is vannak kiváló bábművészeink, nyári (vagy téli, teljesen mindegy) táborokban leendő bábszínházi színészekkel dolgoznának. Kotorban javasoltuk a mesterműhelyek ötletét. Négy évvel ezelőtt Becskereken már minden készen állt a mesterműhely beindítására. Most, állítólag, megint minden készen áll, a becsekerekiek, sajnos, nincsenek itt velünk ezen a tanácskozáson, nem tudnak beszámolni arról, hogyan haladnak az előkészületek, de valamiért, s nem tudom, hogy miért, mindig elállnak ettől, pedig egyelőre ez lenne az egyetlen járható útja annak, hogy bábművészeket képezzünk. Végezetül gondoljunk csak bele, hogy mennyit jelentett a Pinokio Színház számára, és mivel ritkábban jártak ott, valamivel kevésbé a becskereki bábszínháznak, de milyen hasznos volt így is, akkor is, ha csak a bemutatott előadások megtekintését vesszük is figyelembe a várnai fesztiválon. Mennyit jelenthetne még, ha olyan kiváló szakemberekkel dolgozhatnának, amilyenek szép számban vannak Bulgáriában, Csehországban, Lengyelországban, Oroszországban, és szerte a nagyvilágban, s akiknek az ide hozatala nem is kerülne olyan sokba, hogy azt egy-egy színház ne tudná kifizetni. Évekig sikertelenül kísérleteztünk azzal is, pedig nem is került volna sokba, hogy a meglévő és rangos külföldi bábművészeti iskolákba bejuttassunk itteni tanulókat, s mégis mindig kiengedtük kezünkből a kínálkozó lehetőségeket. Állítom, hogy meghatározott időközönként bármelyik bábszínházunk el tudna különíteni erre a célra egy összeget és ösztöndíjazhatná egy színészét, hogy elutazzon Bulgáriába, s hogy a szófiai bábművészeti akadémián kitanulja a bábmesterséget, s képzett művészként térjen onnan vissza.”

Voja Soldatović, az újvidéki Gyermekszínház (Pozorište mladih) igazgatója, aki ugyanebben az időszakban, ugyan kevés sikerrel, de néhány bemutató erejéig kísérletezett magyar nyelvű előadások meghonosításával is a tartományi székváros Gyermekszínházában (sőt, a vajdasági magyar sajtóban, a Magyar Szó című napilapon keresztül is igyekezett együttműködésre bírni az általa hajthatatlannak mondott újvidéki magyar pedagógusokat, akik nem mutattak érdeklődést próbálkozásai iránt, így azok hamarosan el is buktak), a tanácskozáson nem mutatkozott derűlátónak más tekintetben sem: „Amikor megláttam, hogy a meghívottak közül ki mindenki jött el erre a mai beszélgetésünkre, már előre minden világos volt. Akár azonnal el is mehettünk volna egy kávéra, mert rettenetesen érdektelen dolog olyan vitát folytatni, amelynek nincs ellenzéke. Ugyanezek az emberek évek óta találkozgatnak. Nekem is megvan a színházban az a kiváló anyag, amit aláírtunk, s amelyik tartalmazza a tantárgyak precíz leírását az egészen pontosan kidolgozott és megtervezett óraszámokkal együtt. Természetesen, ahogy várható is volt, az akadémiák kíméletlenül ellenezték az egészet. Ami az egyéb problémákat illeti, igyekszem távirati stílusban regisztrálni azokat. Mindenekelőtt itt van ez a mi vajdasági színházi találkozónk, amelyik szinte illegalitásban zajlik, s mi meg csak itt siránkozunk és jajveszékelünk, hogy a gyermekszínházak mellőzött szerepben vannak. Szerencsére a helyzet, ha csak egy tekintetben is, de előremozdulást mutat. Vannak fiatal kritikusok Belgrádban és Újvidéken is, akik bejönnek az előadásainkra és írnak is azokról. Emellett itt van az újvidéki Pozorište (fordításban: a Színház című folyóirat – a szerző megj.), amelyik rendszeresen közreadja az egy-egy előadásról publikált kritikák gyűjteményét. Valamiféle dokumentáció tehát csak kezd kialakulni, amelyik arról szól, hogy mit is csinálunk tulajdonképpen. De ha megnézem a Politikát, az Ekspres politikát, a Novostit (belgrádi szerb napilapok – a szerző megj.), ez a fesztivál, amelynek keretében ma itt tanácskozunk, nem létezik. Az újvidéki Dnevnik számára ez a fesztivál ugyancsak nem létezik. Nincs. Mindenről írnak, mindenféle marginális dolgokról. Erről pedig egy szót sem. Sajnos. Szerencsére a televízió, ezt meg kell itt jegyeznem, híradóiban rendszeresen beszámol a fesztiváli eseményekről.”

Az itt fordított és idézett három felszólás erről a tanácskozásról, úgy vélem, alaposan összefoglalta és áttekintést adott a vajdasági (s talán tágíthatjuk is a kört: a szerbiai…) gyermek- és bábszínházak legfőbb problémáiról a múlt század kilencvenes éveinek, s azoknak is elsősorban első felének háborús, hátországi viszonyai közepette, s amelyek alól, mi sem természetesebb ennél, a szabadkai Gyermekszínház sem tudta kivonni magát, illetve akárcsak az egész vajdasági bábszínházi életre, úgy ennek a színháznak a tevékenységére is rányomták a bélyegüket. Voja Soldatović (aki egyébként rendszeres vendég volt és többször rendezett magyar előadásokat is az Újvidéki Színház színpadán) személyes történetét is igencsak hathatósan befolyásolták a háborús események. Ő korábban Szlovéniában, a maribori színházban dolgozott, s amikor a fegyveres összetűzésekig fokozódtak a politikai ellentétek, menekülve kellett távoznia egykori otthonából. Anekdotába illő, hogy a költöztetésében segédkező alkalmi munkások legnagyobb megdöbbenésére könyvekkel töltötte fel a teherautóra helyezett üres mélyhűtőláda belsejét, s értetlenkedve nézték, hogy „miért nem az értékeket menti?”. Amikor 1990-ben megnyerte az újvidéki Gyermekszínház igazgatói posztjára kiírt pályázatot, első „intézkedéseként” elkérte a korábbi előadásokról addig megjelent kritikákat, hogy ezáltal is megismerje új társulatát.  Megdöbbentő volt azonban, hogy kritikák egyáltalán nem álltak rendelkezésére. Nem azért, mintha senki sem gyűjtötte volna össze azokat, hanem, az egyszerűbbség kedvéért, mert egyáltalán nem is léteztek, nem íródtak, így hát meg sem jelenthettek. A bábszínházaknak egyszerűen nem, vagy csak elvétve volt sajtója. Nemcsak az újvidéki Gyermekszínháznak volt ez a sajátja, de például a szabadkainak is. Az 1994-95-ös színházi évad azonban annyiban különbözött a korábbiaktól, hogy a fentebb vázolt, olykor több évtizede jelenlévő, tehát tekintélyes múltat maguk után vonszoló problémák – talán a társadalmi és politikai helyzetnek, gazdasági környezetnek köszönhetően is – mind egyszerre, együttes erővel sújtották a társulatokat. Az újvidéki Gyermekszínházban – ahogy a korabeli dokumentumok elnevezték: Guinness-repertoár volt műsoron, amelynek keretében – rekordszámú, megközelítőleg harminc előadást játszottak rendszeresen, s az évadban még három bemutatóval is előrukkoltak.

(Folytatjuk)