A múlt század nyolcvanas éveinek közepén, illetve a második felében továbbra is tartotta magát az a hagyomány, hogy – feltehetően anyagi és megtakarítási célzattal – mindkét társulat ugyanazokat a darabokat játszotta. Így tehát a szerb társulat is bemutatta a Lilibden és – Vreme za bajku címmel – a Nevenics című produkciókat.

 

Sorozatunk előző részét ITT olvashatják:

Hét évtizednyi formálódás (2. rész)

„Most már huszonöt évvel vállainkon, kissé fáradtabb mosollyal arcunkon és mozdulatainkban már kissé kevesebb rugalmassággal, de ugyanolyan meleg szívvel és ragaszkodással fogunk kezet. Ismét találkozunk. És visszatekintünk az útra. Huszonöt év nem sok, ha önmagunkat és önmagunk életét magához az élethez viszonyítjuk, de nagyon sok, nagyon hosszú idő ez, ha az őszülő halántékokra nézek, és még több, ha most már az út végén a lassan megmutatkozó végállomásra tekintek.

Megtakarításként jelentkezik, ugye, hogy a díszleteket, a jelmezeket és a bábokat csak egyszer kell elkészíteni, és a két társulat tagjainak csak be kell tanulniuk a darabokat, így szinte ugyanabból a költségvetésből két előadás is kihozható. A korábbiakban már vázolt problémák, a létszám- és színészhiány, az utánpótlás elmaradása miatt ekkor még mindig gyakorlat volt, hogy ugyanazok a színészek mindkét nyelven szerepet vállaltak a színházak produkcióiban. Így például Gyermán Tibor, Ripcó László és Szirácki Katalin a Lilibden mindkét változatában szerepelt.
Egy 1987-ben megjelent írásában Slavko Penca megjegyezte, hogy a vajdasági báb-, gyermek- és ifjúsági színházak működését irányító, immár Tito utáni, de még mindig titói szocialista kultúrpolitika azt várta el a társulatoktól, hogy vállaljanak aktív szerepet abban, hogy a gyerekek „…a magukévá tegyék szüleik, környezetük, nemzetük kultúráját, s ugyanakkor fejlesszék ki bennük más népek és nemzetek kultúrájának megértését, hogy elsajátíthassák az alapvető emberi értékeket. (…) Megalakulásuktól napjainkig ezek a színházak osztoztak a »nagy« színházak sorsán, s a felemelkedéseik, de a bukásaik mellett is, itthon még mindig nem tudtak megfelelően autoritatívakká válni a jobb pozíciók kivívása érdekében folytatott harcukban.”
Mint a szabadkai Gyerekszínház repertoárján tartott és játszott darabok listájára, egyszerű felsorolására pillantva is megállapítható, nagyon kevés volt ebben az időszakban a bábszínpadokon a saját, eredeti, helyben született darab. Főleg külföldi szerzők műveit játszották fordításban, valahogy a színházi vezetések mindenfelé biztosra akartak menni, és persze a kultúrpolitika vezetőivel szembesülve nem is nagyon tehettek mást. Annak azonban, hogy meglehetősen szűk mozgásterük volt, még nem feltétlenül kellett volna azt is jelentenie, hogy nem is tesznek semmit. Slavko Penca is megjegyzi, hogy „…gyakran jelennek meg a repertoáron külföldi szerzők művei, s azok is elsősorban azokból az országokból, amelyekben igen fejlett a bábművészet, a gyermekszínházak pedig az oktatási-nevelési rendszer részét képezik”, s hogy ne kelljen itt most egy végtelen hosszú, mindenféle nagy „népidemokratikus” és „szocialistaszövetségi” stb… jelzőkkel felruházott, véget nem érő országneveket idéznem, a felsorolás egyszerűbbsége kedvéért inkább az idézőjelen kívül sorolom fel őket: Csehszlovákia, Szovjetunió, Lengyelország, Magyarország, Bulgária, Románia „és mások…”
Az, hogy a szerző Magyarországot is felvette a felsorolásba, ebben a kontextusban inkább csak annak szól, hogy a múlt század nyolcvanas éveiben az úgynevezett keleti tömbhöz tartozott, ahonnan a poszttitói szocialista kultúrpolitika szívesebben engedett be, és szívesebben engedett színpadra darabokat, mint a Nyugathoz sorolt államokból. Magyar, s magyarországi magyar szerzők művei ebben az időszakban a szabadkai Gyermekszínház repertoárján is vagy csak alig, vagy egyáltalán nem szerepeltek.
A hivatalos érvelés azonban (visszatekintve) nem állja meg a helyét, nem fogadhatjuk el az akkoriban uralkodó kultúrpolitikával teljes mértékben egybehangzó véleményezést sem Slavko Penca tanulmányában, akármennyire problémafelvetésnek szánta is az adott pillanatban a leírtakat a szerző. Nem igaz ugyanis az sem, hogy nem létezett a gyerekekhez és a gyerekeknek szóló drámairodalom, hogy nem születtek a báb- és ifjúsági színpadokra adaptálható művek az akkori Vajdaságban. Nagyon jó példa erre, illetve ennek ellentételezésére az Újvidéki Rádió drámaműsorainak szerkesztősége, ahol rendszeresen, és viszonylag nagy számban mutatták be vajdasági magyar szerzők eredeti műveit.

A drámai műsorok szerkesztősége létrehozása óta egyre csak izmosodott, kiválóan fejlődött. A nyolcvanas évek közepén is állandó, főállásban foglalkoztatott társulata volt színészekkel, rendezőkkel, dramaturgokkal. Ha a műsorát vizsgálva csak a gyermekdarabokra koncentrálunk, akkor is megfigyelhetjük, hogy szép számban szerepeltek a repertoárján „saját” szerzők. Külön szerkesztőség foglalkozott ekkor már a felnőtt- és a gyermekdarabokkal, valamint a mesejátékokkal. Az 1985-86-os színházi évadban a következő bemutatókat sugározták a gyermekműsorok időpontjában:
Mirjana Stefanović: Mit érdemel az a bűnös… – Rendezte: Hernyák György (40,20 perc)
Riszto Davcsevszki: Majomfarok – Rendezte: Hernyák György (35,25 perc)
Németh István: Sebestyén – Rendezte: Hernyák György (39,18 perc)
Miroslav Nastasijević: Háztetők – Rendezte: Branislav Svilokos (43,47 perc)
Svetozar Vlajković: Utazás a kilencedik emeletig – Rendezte: Vajda Tibor (30,20 perc)
Balázs Pál: A nagy rangadó – Rendezte: Hernyák György (28,27 perc)
Barácius Zoltán: Az utolsó vadmacska – Rendezte: Varga István (43,25 perc)
Borisav Atanasković – Vojislav Despotov: Migrén, a hívatlan vendég – Rendezte: Lányi István (37,45 perc)
Asperján György: Rohanj velem! I. rész – Rendezte: Vajda Tibor (45,38 perc)
Asperján György: Rohanj velem! II. rész – Rendezte: Vajda Tibor (45,40 perc)
Alenka Goljevček: Nőnap – Rendezte: Hernyák György (33,24 perc)
Lányi István: A csodaszer – Rendezte: Hernyák György (48,10 perc)
Böndör Pál: Melyik fülem csenget? – Rendezte: Gellér Tibor (22,05 perc)

A mesejátékok szerkesztőségének bemutatói:
Miroslav Nastasijević: Gyászos kaland a cseréperdőben – Rendezte: Hernyák György (40,20 perc)
Dragutin Horkić: A pont és a vessző kalandjai – Rendezte: Hernyák György (29 perc)
Davor Hlap: Gyurma Gyurka kalandjai – Rendezte: Hernyák György (28 perc)
Svetislav Ruškuc: Az agyafurt Ondro – Rendezte: Hernyák György (29,05 perc)
Fece Irén: Mit akart Pityu mondani a nagymamának? – Rendezte: Hernyák György (23,24 perc)
Jasa Zlobec: A színtiszta igazság – Rendezte: Lányi István (23,15 perc)
Sonja Grizla: Miért nem varrnak ingecskét Vidkónak? – Rendezte: Lányi István (30,50 perc)
Gavra Đaković: A legdrágább kincs – Rendezte: Varga István (27,30 perc)
Rastislav Durman: A csodálatos zöld fiú – Rendezte: Varga István (27,30 perc)
Miroslav Nastasijević: Ballada a legeslegelső fogorvosról – Rendezte: Varga István (31,09 perc)
Rajko Jovcsevszki: Ironverseny Ironországban – Rendezte: Ferenczi Jenő (21,35 perc)

Nemcsak magyar szempontból volt fontos és jelentős az Újvidéki Rádió drámaműsorainak szerkesztősége a vajdasági kisebbségek tekintetében, ugyanis a szlovák, román és ruszin kisebbségnek, amelyeknek a tartomány területén, de országosan sem létezett hivatásos színjátszása, hanem csak amatőr társulataik működtek, ez volt az egyetlen professzionálisan értékelhető szakmai területe, színjátszásuk és színművészetük hivatásosságának egyetlen kibontakozási lehetősége.
Láthatjuk tehát, hogy azon a területen, ahol volt fogadókészség a helyben születő, eredeti művek iránt, ott az alkotókészség is megnyilvánult. Színházainkból azonban hiányzott az, ami a rádióban megvolt. A kezdeményezőkészség. A hangjáték és a bábszínház (+ a film) között a legminimálisabbak a műfaji különbségek, jóformán gépesíthető automatizmusok által adaptálható egyik műfaj a másikká (avagy: a másikba…), így tehát, mivel csak itt, a fentebb látott felsorolásban is összesen hét magyar szerzőt találunk (nem is szólva akkor még az ugyancsak vajdasági, tehát ugyancsak helyben születő, más nemzetiségek nyelvén íródott darabokról, amelyek – fordításban – ugyancsak megszólaltak az Újvidéki Rádió mind az öt adásnyelvén…), nem fogadhatjuk el a múlt század nyolcvanas éveinek hivatalos vajdasági kultúrpolitikai érvelését arról, hogy nem voltak, vagy nem lettek/lehettek volna játszható szerzőinknek új és egészen friss művei.
S most, a szabadkai Gyermekszínházhoz visszatérve, megállapíthatjuk, hogy a színházi vezetés a mindenkori legkisebb ellenállás irányában haladt azzal, hogy befogadta (az egyébként nem kevésbé értékelhető és nem kevésbé jó…), főleg bolgár és lengyel alapú, fordításban átvett darabokat. Ezzel pedig elsősorban nem a színháznak és a színházi esztétikának (mert ilyen szempontból épp ellenkezőleg, nagyon is jól állt a színház, amit az ebben az időszakban is elért nemzetközi sikeri messzemenően alátámasztanak…) okozott igen komoly károkat, hanem a bontakozó, kialakulófélben lévő, azonban a félszegség jeleitől játszási, színreviteli lehetőség híján megszabadulni továbbra is képtelen drámairodalomnak, s azon belül is elsősorban a gyereknek szóló, bábszínpadokra koncentráló drámairodalomnak, azáltal, hogy nem engedett neki teret és kibontakozási lehetőséget.
Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy főleg a kisebbségi közösségekben igen jelentős, egymást erősítő, és ezáltal önmagukra is állandóan visszaható szerepük van az egymást kiegészítő, összefüggő, párhuzamos műfajoknak és művészeteknek, médiumoknak. Tudom, hogy közhely, mégis kimondom, mert ilyen kontextusban jelentősnek tartom: kölcsönösen kiegészítik, és egymásra épülve erősítik egymást. Nem lesz drámairodalom ott, ahol a színházak elzárkóznak a születő darabok színrevitelétől. Ha valamit, hát színművet aztán végképp értelmetlen dolog az íróasztalfióknak írni… Így tehát, amíg a szabadkai Gyermekszínház gyengítette, addig az Újvidéki Rádió erősítette a vajdasági magyar drámairodalmat (elsősorban a gyermekdarabok esetében); a folyóiratoknál sem volt szívesen látott és előszeretettel publikált műfaj a gyermekdarab, s azon belül még kevésbé, ha hangjáték formájában íródott. Ezáltal lényegében az „irodalmi élet” is gyengítette a drámairodalmat. Továbbá drámakötet nagyjából tízévente jelenik meg Vajdaságban magyar nyelven, s ez sem a szerzőkre, sem a pályakezdő fiatalokra nincs ösztönző hatással olyan szempontból, hogy felkelthetné az érdeklődésüket a műfaj iránt. Ugyanakkor például az Újvidéki Rádió felnőtteknek szóló hangjátékműsoraiban – ezt a tendenciát ellensúlyozva – a kor legfontosabb vajdasági magyar szerzőinek (Németh István, Tolnai Ottó, Böndör Pál, Balázs Attila… stb… stb… stb…) hangjátékait rendszeresen bemutatták.

Voltak azonban a töretlenül központilag diktált szocialista kultúrpolitikának olyan „fogódzói”, olyan kijelölt területei, amelyek mintegy kánonként vezényelve válhattak bírálat tárgyává – büntetlenül (a bíráló szempontjából). Ilyen volt a nyolcvanas években a hazai szerzők hiánya is, ami ugyan lényegében egy nem valós problémára világított rá, mégis egy másik, tetten érhető problémát rejtett maga mögött, s azáltal, hogy azt a részét hangsúlyozta, amelyik tulajdonképpen nem is volt valós, elfedte azt a másikat, amit esetleg orvosolni lehetett, illetve kellett volna.
Ugyanakkor egy másik problémafelvetésnek már sokkal több alapja volt. Sem az újvidéki Művészeti Akadémián, sem az akkori Jugoszlávia területén, egyik színház- és filmművészeti főiskolán sem létezett bábtanszék, sehol az országban nem oktatták egyetemi szinten a bábművészetet. Továbbá a rendezői tagozatokon, ahol (például a belgrádi és az újvidéki Akadémián is) a hallgatók egyforma alapossággal tanulták a színházi, film-, televíziós- és hangjátékrendezést, sehol nem oktatták a bábszínház fortélyait. Ez két további problémát vont maga után. Az elsőt olyan tekintetben, hogy immár nemcsak színészhiányról lehetett beszélni a gyermekszínházakban, mert a végzett rendezők sem szívesen vállaltak ilyen megbízatásokat; a másodikat pedig olyan téren, hogy azok a kevesek is, akik mégis vállaltak bábszínházi rendezést, nem igazán voltak mesterei a szakmán belül ennek a szakterületnek, és nem tudtak igazán minőséges előadásokat rendezni. Ezeket a gondokat leginkább azzal igyekeztek enyhíteni, hogy külföldi rendezőket hívtak, alkalmasint Jugoszlávia nagyobb színházi központjaiból igyekeztek egy-egy produkcióra vendégművészeket idecsábítani, illetve folyamatosan a bábszínházi rendezés „nagy öregjeit” foglalkoztatták. A maga nemében mindegyik megoldás elfogadható és épületesnek mondható, mégsem ellensúlyozta egyik sem a felmerülő kérdéseket, s az azok nyomán kirajzolódó problémákat.
A múlt század nyolcvanas éveiben a báb-, gyermek- és ifjúsági színházak rendszeres részvevői voltak a Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóinak, de a professzionális szakmai szervezetekben való kollektív tagságuk révén eljutottak az országos fesztiválokra is; azokra is, amelyek csak gyermekszínházakat vonultattak fel, s azokra is, amelyek a teljes színházi palettát igyekeztek megjeleníteni. Említhetünk továbbá két nemzetközi szervezetet, amelyeknek addigra már a tagjaivá váltak:
– Union internationale de la marionette;
– Association internationale du Theatre des eupareti et de la jenesse.

A szabadkai Gyermekszínház magyar társulatának repertoárját fentebb már ismertettem, összefoglalásként azonban talán nem árt még hozzátenni, hogy a Vajdaságban működő három hivatásos bábszínház ebben az évadban összesen tizenegy bemutató előadást játszott. Ebből hét volt hazai szerző műve, három külföldi szöveg, és egy külföldi szerző nem színpadi művének adaptációja. A Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóján Gyermán Tibor az Aladdin és a csodalámpa című előadásban nyújtott alakításáért színészi díjban részesült. S tegyük még hozzá, hogy az Újvidéki Színház ebben az évadban két vajdasági magyar szerző művét is színre vitte (Varga Zoltán: Búcsú; Gobby Fehér Gyula: Dunamenti Hollywood).
A következő, 1986-87-es évadra esett a vajdasági magyar színjátszás két kiemelkedően magas teljesítménye: az Újvidéki Színházban Soltis Lajos rendezésében a Kádár Kata című produkció az egyébként humoristaként ismert Kopeczky László szövege alapján (Bicskei Elizabetta kiváló alakításával Gyulainé szerepében), valamint a szabadkai Népszínházban Sziveri János Szelídítés című színműve Lálity István rendezésében (Döbrei Dénes és Tolnai Lea emlékezetes szereplésével).

A Gyermekszínház magyar társulatának repertoárján ebben az évadban a következő bemutatók szerepeltek:
Milan Vukotić: Három röfi, két ordas – Rendezte: Milan Vukotić m. v.
Nace Simončić: A nagy ki-ki-ri-ki – Rendezte: Duško Rodić m. v.
Ljubomir Ralčev: A farkas és a gidák – Rendezte: Ljubomir Ralčev m. v.
Jan Romanovsky: Kákonca hercegkisasszony – Rendezte: Stefan Kulhanek m. v.
Mint láthatjuk, nincsenek új és eredeti művek színpadon, folytatódnak tehát az előző évad kapcsán vázolt tendenciák. A sikerek azonban továbbra sem maradnak el. A Három röfi, két ordas című előadásban nyújtott alakításáért a magyar társulat három tagja, Czifra Bruzlai Erika, Szabó Ferenc és Ripcó László színészi díjban részesült a Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozóján. Ugyanezen a fesztiválon az Újvidéki Színház Kádár Kata című produkciójának zenéjéért Hernyák Györgyöt, Gyulainé szerepének megformálásáért pedig Bicskei Elizabettát díjazta a bírálóbizottság.
A Gyermekszínház szerb társulata a Duško Radović szövege alapján készült Tingl-tangl (Tingli-tangli) című előadásával ért el kiemelkedő sikert. A bemutató után nagyon rövid idő alatt szokatlanul magas nézőszámot sikerült produkálnia, a korabeli feljegyzések és dokumentumok alapján mintegy 12 820 nézője volt.

A hátország és a háború

A múlt század kilencvenes éveinek elején beindultak a Jugoszlávia felbomlásához vezető folyamatok, sorra törtek ki a különböző, egymás nyomába lépő háborúk: Szlovéniában egy hét után véget értek a harcok, Horvátországban és Boszniában azonban már évekig elhúzódott a vérontás. A hivatalosan hadban ugyan egy pillanatig sem álló, azonban az erőszakos miloševići politika folytán folyamatosan az agresszor szerepkörébe „sodródó” Szerbia részeként Vajdaság addig kialakult képe, „berendezkedése” teljesen megváltozott, átalakult; hátországgá, egy agresszív, támadó politikát folytató, belgrádi központú hatalom hátországává változott. S hogy minden állami propaganda ellenére mégis hadban állt ez az ország, mi sem bizonyíthatja jobban, mint a folyamatos és gyakorta erőszakos mozgósítások, a tartalékos katonák hadba szólítása, az önkéntesek garázdálkodásai és a menekültek folyamatos özönlése. Utóbbi pedig az akkori hatalomnak a korábbi nemzetiségi arányok megváltoztatásában, az elszerbesítési politikában játszott a kezére.
S habár Vajdaság területén nem folytak harci cselekmények, nemrég már a volt Jugoszlávia területén elkövetett háborús bűncselekmények kivizsgálására létrehozott Hágai Nemzetközi Törvényszék is megállapította és leszögezte, hogy háborús bűncselekményeket azonban a tartomány területén is elkövettek. Elsősorban a szerémségi horvát falvakban végzett etnikai tisztogatásra utal a törvényszék erre vonatkozó állásfoglalása.
A gazdasági válság, a minden korábbit megszégyenítő hiperinfláció, és önmagában is az egész háborús, hátországi helyzet természetesen a színházak működésére is hatással volt, egész társulatok estek szét, lehetetlenné vált szereposztások készítése, sokszor nem voltak játszatható színészek…
A hadkötelezettség által érintett, a rendes katonai szolgálatukat letöltött, és a leszerelésük után automatikusan tartalékos állományba sorolt férfiak szinte mindannyian, kivétel nélkül veszélyeztettek voltak. A mozgósítási hullámok rendre egybeestek az országot elhagyó menekülthullámok kiáramlásával, és mi sem természetesebb annál, hogy a vajdasági magyar színészek elsősorban Magyarország felé indultak. Közülük azonban csak nagyon kevesen kértek és kaptak rendes, reguláris menekültstátust, ugyanis többségükben más, hétköznapibb módon, elsősorban a szakmai érvényesülés révén igyekeztek biztosítani létfenntartásukat és megélhetésüket. Tegyük hozzá: több-kevesebb sikerrel. Vannak, akik érvényesültek, s azóta is vezető színészei különböző magyarországi társulatoknak, rendszeresen szerepelnek a televíziókban; vannak azonban olyanok is, akik otthon vezető színészek voltak, kiváló alakításaikkal díjak garmadát gyűjtötték össze különböző fesztiválokon, népszerűek, közkedveltek és elismertek voltak, az anyaországban azonban mégis elvesztek a süllyesztőben, ki a színháznál maradva súgóként folytatta, ki meg pályát módosítva „civil” foglalkozás után nézett. Vannak közöttük olyan kiváló színészek is, akiknek pályája és életútja hamarosan már követhetetlenné vált, s ma már szinte semmit sem tudunk róluk.
A vajdasági színházaknak azzal a problémával kellett szembesülniük, hogy leginkább csak nők maradtak a társulatokban, a férfiak közül pedig csak a nyugdíjasok és a legidősebbek, valamint a legfiatalabbak, a Művészeti Akadémia hallgatói maradtak, azok tehát, akiket a mindig újabb és újabb mozgósítási hullám és a hadkötelezettség vagy már, vagy még nem érintett. Így aztán nagyon nehéz volt működőképes repertoárt összeállítani.

Mielőtt rátérnénk a szabadkai Gyermekszínház műsorának és működésének elemzésére a szóban forgó időszakban, lássuk, hogy milyen darabok és bemutatók szerepeltek a magyar társulat műsorán a múlt század kilencvenes éveinek első felében.

1990-1991-es színházi évad:
Helena Slavkova-Rabarova: Elveszett álom – Rendezte: Stefan Kulhanek
Barácius Zoltán: Szupercirkusz – Rendezte: Barácius Zoltán
Jozef Mokoš: Játsszunk együtt – Rendezte: Revalo Jozef
Carlo Gozzi: A holló – Rendezte: Silviu Purcarete
S feltűnik a repertoáron egy kétnyelvű előadás is:
Raspevani brod – Zenés hajó – Rendezte: Miloslav Marković
A korábban bemutatott előadások közül felújított változatban továbbra is műsoron szerepelt a Nevenincs, a Kákonca hercegkisasszony, a Kroki és barátai, a Bűvös kocka, a Mi van a tojásban és a Ludas Matyi című produkció.
A színház összesen háromszázhuszonnégy előadást játszott ebben az évadban (száztizenkilencet helyben, kettőszázötöt vendégszereplésen), a nézőtéren pedig 129 870 látogatót számoltak össze (27 370-et Szabadkán, 102 500-at vidéken).
Külföldi vendégszereplésein a társulat eljutott Ausztriába, Csehszlovákiába, Lengyelországba és Romániába.

(Folytatjuk)