„Most már huszonöt évvel vállainkon, kissé fáradtabb mosollyal arcunkon és mozdulatainkban már kissé kevesebb rugalmassággal, de ugyanolyan meleg szívvel és ragaszkodással fogunk kezet.
Ismét találkozunk.
És visszatekintünk az útra.
Huszonöt év nem sok, ha önmagunkat és önmagunk életét magához az élethez viszonyítjuk, de nagyon sok, nagyon hosszú idő ez, ha az őszülő halántékokra nézek, és még több, ha most már az út végén a lassan megmutatkozó végállomásra tekintek.
De szíveinkben még mindig ott ég az öröm.
Az alkotás, az új színpadi élmények soha ki nem apadó nagy tarsolya. És ha a végállomás bármily közel is van, nagyon-nagyon messze van még.
Még addig mennyi öröm, mennyi eredmény, élmény, felemelkedés és bukás.
Mennyi taps, mennyi fény!
Mennyi találkozás!”

 

Így írt hát Pataki László MENNYI TAPS, MENNYI FÉNY! címmel, az 1970-ben, a Vajdasági Hivatásos Színházak Találkozójának sorrendben huszadik, jubileumi (1947-1970) rendezvénysorozata alkalmából megjelent ünnepi kiadványban.
Sorozatunk előző részét ITT olvashatják:

Hét évtizednyi formálódás (1. rész)

A szabadkai Gyermekszínház egy évig tartó előkészületek után, 1934-ben alakult meg Oton Tomanić mérnök kezdeményezésére az akkori Sokol Egylet keretein belül. Első bemutatóját ugyanebben az esztendőben, december 1-én tartotta. A gyermekszínház megteremtője, első vezetője, Oton Tomanić (Oto Tomandl) bábtanfolyamot végzett Ljubljanában. Abban az időben kizárólag marionettekkel dolgoztak, s Tomanić mintegy száz színdarabot írt.

Érdekes megjegyezni, hogy írásának fordított, szerb nyelvű változata mellett, egy oldallal később megtalálhatjuk Olga Božikovićnak, a belgrádi Politika című napilap munkatárásának egy jóval korábbi, 1953. június 24-én megjelent írásának részletét. Ebben egyebek mellett kifejti: „Megfigyelhető, hogy a fesztiválon igen kis számban vannak jelen vendégek, más köztársaságok (a volt jugoszláv tagköztársaságokra céloz – a szerző megj.) színházainak képviselői. Pedig a fiatal színházak vezetői számára, akik olyan közösségekből érkeznek, amelyek távolról sem rendelkeznek olyan messzire visszanyúló színházi hagyományokkal és eredményekkel, mint a vajdaságiak, az ilyen fesztiválok valójában rövid, ám nagyon hasznos iskolát jelenthetnek. Az előcsarnokokban, a felvonások közötti szünetekben, az előadások után a színészekkel és rendezőkkel folytatott beszélgetések során bizonyosan nagyon fontos tapasztalat- és eszmecserét folytathatnának.”

A Jugoszláv Szocialista Szövetségi Köztársaságon, és annak színházi és közigazgatási központjain belül tehát a „vidék”-nek tartott Vajdaságban lassan-lassan kezdett talpra állni az a színházi élet. Erre országos szinten már nem lehetett nem odafigyelni, mert kivívta magának a megbecsülést és apránként ugyan, akár egészen apró lépéseknek nevezhető kis előremozdulásokkal, de a tiszteletet is. S ha már a belgrádi Politika, a kor egyik országosan is legnagyobb hatású és befolyású napilapja, pártállami & állampárti szócsöve is szóvá tette ezt, mint fentebb már említettem, az arra utal, hogy állami (köztársasági és tartományi…) szinten (is) felfigyeltek a problémákra, és támogatták, segítették azok rendezését. A későbbi évtizedek pozitív előremozdulásai is ezt látszanak alátámasztani.
Ugyanebben a kiadványban A SOKNYELVŰ THÁLIA HÚSZ LÉGYOTTJA címmel olvashatjuk Deák Ferenc írását:
„Húsz találka a rivaldafényben, húsz számadás. Raport.
De nem húsz esztendő. Több annál.
És a krónikás most a jubileum színe előtt vajon mivel kezdi?
Az a mindenkori szigorú tekintet nem oldódik fel akár egy percre is… Senki se higgye róla, hogy érzelgős, hogy a huszonév megpuhította.
A krónikás.
Igen, a képzeletbeli, de a pontos…
Ám most nem róla van szó; Thália napszámosairól, a vajdasági színház megbűvöltjeiről…
Társadalmi formálódásunk olyan tempóban indult a felszabadulás után, amilyennel befejeződött a háború. Az a lendület vitte neki az embereket, irányította akarataikat szinte leküzdhetetlen akadályoknak, amely végigvezette őket a harcokon.
Így aztán az anyanyelvén megszólaló román vagy magyar színész sem érezte kevésbé fontosnak azt, amit mondott, amit szerzője kiosztott neki – mint szerb vagy horvát »fegyvertársa«.
Mert tájunkon Thália hangszere többsípú, a fegyverek mintegy ellentéteként, amelyek egy nyelven beszéltek.
Az a béke hangja, az utóbbi a háborúé.
Az imént a csodálatos inercióról szóltam, a szinte emberfeletti képességek lendületéről; ez az, amely aztán kipattantotta a csodaszikrát, a békés eszmélet első spontán sikereit.
Ekkor a nemzetiségi színész is több levegőt szippanthatott szövege tolmácsolásához, nagyobbat léphetett a deszkákon.
De az inerciót tudatosítani, irányítani kellett végre. És ebben a küzdelemben jelentkeztek az első görcsök is. A színházak egyszerre megritkultak. Új valóság várt a szó, a beszéd mestereire. Egymás után hallgattak el a még egészen meg sem formálódott színházak: a verseci román, a zrenjanini és zombori, majd a topolyai magyar együttes.
Félhivatásos és hivatásos társulatok…
Ma erről higgadtan beszélünk, tudjuk, hogy az egész ország területén ez volt a helyzet. Nem is firtatjuk tovább. Mégis: talán Vajdaságunkat, ezt az örök időktől kultúrszelek járta vidéket érte a legnagyobb csapás akkor. Itt a színjátszás, akárcsak a színműírás, tehát általában véve a színikultúra nem volt új jelenség. A kitárulkozásra, lombosodásra mégis a valóságos pillanatot a felszabadulás jelentette.
Ennek a lombosodásnak, az optimizmusnak és a társadalmi formálódás okozta alkalmi görcsnek volt tanúja tizenkilencszer és lesz tanúja huszadszor is egész tartományunk.
Ezen a húsz találkozón ott volt a nemzetiségi, főleg a magyar színjátszás minden gyöngesége és erénye is. Kitűnő alkalom ez a jubileum arra is, hogy becsülettel summázzuk: a magyar színpadi kifejezésmód, a magyar drámaírás mennyire szenvedett előbb a magyarországi, mondjuk úgy: klasszikus tradíciók terhétől és aztán hogyan vált integrális részévé a szabadabb, közvetlenebb és »nyitottabb« jugoszláv dramaturgiának, hogy újabban már egész merészen kövesse a legkorszerűbb hazai és külföldi áramlatokat, és hogy ebben ne maradjon vidéki mímelője a modernségnek.
Ez az, amit nem lehet mellőzni, az eredmények értékbeli változását. Pontosabban: azt az áldásos folyamatot, amely a kultúrák politikai vagy másféle irányításán túl a dialektika elvét példázva hozza meg a kívánt eredményt.
Ha belegondolunk, ez az eredmény: a nemzetek és nemzetiségek kultúrájának integrálódása valóban elképzelhetetlen lenne másként, mint gyakorlati fölségtéren: a kölcsönösség elvének szakadatlan gyakorlásával.
Ebben a pillanatban azonban a legkényesebb kérdés, hogy a húsz valahány év valóban mennyire differenciálta egyetlen nemzetiségi színház keretében azokat az erőket, amelyekkel egyrészt az egész jugoszláviai magyarság színházi igényeit fedhette (?), másrészt pedig az imént említett kölcsönösségi elveknek egyenrangúan megfelelhetett.
És ha őszintén szembenézünk ezzel a problémával, teljes elismerésünk a szabadkai Népszínházé. Oda jutottunk, hogy a húsz találkozó, pontosabban tizenkilenc, ismét fölveti az inerció tételét, ha nem is azonos, de jellegében roppant hasonló inercióét, amelyről írásom legelején esett szó: az egyetlen nemzetiségi színház emberfeletti képességeket igénylő feladatokat végez.”

Deák Ferenc részéről érezhető a szókimondás jelentősége, hiszen habár szűkszavú írásában megadja „a királynak, ami a királyé”, avagy a kor elvárásainak megfelelően hitet tesz a jugoszláv lojalitás mellett, nemcsak végkicsengésében, de jegyzetének lényegi tartalmában is – azok számbavételével – felveti a megszűnt magyar színtársulatok problematikáját.
Dévics Imre az első, aki a gyermekszínházakat is említi, ő mondja A MAGYAR SZÍNJÁTSZÁS NEGYEDSZÁZADA VAJDASÁGBAN című írásában (ugyanebben a kiadványban):
„Huszonhat színész, egy rendező, egy díszlettervező, egy ruhatervező, egy művészeti vezető. Összesen harminc művész alkotja a mai jugoszláviai magyar színjátszást, persze, ezenkívül létezik két gyermekszínház és az Újvidéki Rádió magyar drámai együttese.
Ötezer előadás, kétszázötven bemutató előadás, mintegy kétmillió néző. Egyszerre a város, a falu, a szórvány magyar települések közös színháza. A szabadkai Népszínház magyar együttese huszonöt éve jelen van Vajdaság hatvanhat városában, magyarlakta községében, falvaiban, de eljut Baranyába, Szlavóniába, Murántúlra. Ezért, talán, valóban joggal viseli a »népszínház« elnevezést.
Múltja annyira közel van, hogy egyenesen a jelenbe torkollik… Hagyománya inkább a vállalás csupán… Jelene is inkább a holnap.
Még mindig minden inkább a kezdet. Bár nem késtünk le a Sterija Játékokról sem. Sőt onnan elismeréssel, díjjal távoztunk. Több mint ötven művészeti díj és megannyi diploma, érem, elismerés arról tanúskodik, hogy húsz év óta a legjelentősebb vajdasági színházak közé tartozunk.
De ezek is csak számok, adatok a kezdetről, adatok a jelenről, a negyedszázados alkotói időszakról. Nekünk egyszeriben ez a legtöbb, hisz egyetlen magyar színházunk van!
Itt együtt, puszta felsorolásban mégis egy nagy vállalkozásról beszél ez. – Hídfőt nyitottunk a jövő számára, amelyben több hely jut majd az alkotás többi tényezőinek is, hisz az egyetlen ilyen jellegű magyar Társulatról van szó.
…………………………………………………………….
Egyelőre marad a huszonhat színész, egy rendező, egy díszlettervező, egy ruhatervező és egy művészeti vezető, majd a már korábban említett adathalmaz.
…………………………………………………………….
»Földközelből« a múlt a jelennel összeolvad. S már a jugoszláviai magyar színjátszás negyedszázados évfordulóját köszöntjük!”
Kérdésfelvetésben azonban Gerold László jár az élen EMLÉKEK HELYETT – KÉRDÉSEK című írásával:
„Két fesztiváli év munkájában vettem eddig részt, az 1967-es verseci és a tavalyi szabadkai szemléről tudósítottam a Magyar Szót és láttam el a bíráló bizottsági tag kínosan-szép feladatát. Két esztendő a tizenkilencből nyilván kevés egy komolyabb, általánosabb érvényű vélemény kialakításához, sőt visszaemlékezésbe kívánkozó élmények szempontjából sem elegendő. Ezért engedtessék meg, hogy csupán néhány, főleg kérdés formájában megfogalmazott észrevételemet közöljem. Köztük olyanokat is, amelyek az általam vélt fogyatékosságokra utalnak; feltehetőleg ez nem csökkenti majd e szép és tiszteletre méltó jubileum jelentőségét, fényét.
Nagyszerű, hogy létezik egy vajdasági színházi találkozó, mert itt – évről évre – minden színházunk bemutathatja a legsikeresebbnek vélt évi produkcióját.
Meglepő, hogy néhány együttes legjobbnak tartott bemutató előadása annyira kiegyensúlyozatlan, az átlagosnál is szerényebb legyen, mint ez két esztendő alatt is néhányszor megtörtént. Vagy csak a válogatással volt baj? A színházak mindenáron irodalmilag értékesebb darabokkal kívánnak bemutatkozni, holott sokszor éppen ezek színészi és rendezői prezentálása erősen vitatható, s inkább a gyengeségekről, mint az erényekről árulkodnak.
Ugyanakkor kérdés, hogy egy-egy fesztiváli darab mennyire jellemzi színházaink műsorpolitikáját, törekvéseit és lehetőségeit?
Miért nem használjuk ki a fesztivál adta lehetőségeket, hogy évente alapos elemzés és vita alá vegyük a vajdasági színházi helyzetet és problematikát?
S ami az utóbbi kérdéshez kapcsolódik: miért fulladnak többnyire kudarcba a találkozó idejére tervezett, szakmabeliekre számító kerekasztal-értekezletek?
És végezetül: egyszer lehetővé kellene tenni, hogy a szemle idején tartományunk minden együttese egy időben a fesztiváli városban tartózkodjon. Így nyilván több alkalom nyílna egymás megismerésére, mint amit egy-egy esti, néhány órás fogadás, társasvacsora, együttlét megenged. Így lenne igazi konstruktív, munkajellegű, teljesérvényű a találkozó. Amit feltehetőleg minden színházi ember nemcsak szívesen venne, hanem el is várná ettől a rendszerességében és szándékában jelentős megmozdulástól.”

A vajdasági hivatásos színházak találkozóinak első húsz esztendeje alatt (1947-től 1970-ig) a szabadkai Gyermekszínház nem vett részt a rendezvényen.

Az 1969-1970-es évadban a következő bemutatók szerepeltek a színház repertoárján:
Kaća Vodeničarova: Varázsszínek – Rendezte: Milivoj Radaković m. v.
Mihajlo Jančikin: Bátor leszek, apám – Rendezte: Mihajlo Jančikin
Francz Mihály – Molczer Mátyás: Az ellopott aranymalac – Rendezte: ifj. Szabó István m. v.
Đorđe Rusić – Mihajlo Jančikin: Ajándék Télapónak – Rendezte: Đorđe Rusić
D. Lukić – M. Uljević: Ezer szó három szóról – Rendezte: Miroslav Uljević m. v.
Mladen Širola: Nyurga – Pocak – Kuki – Rendezte: Barácius Zoltán m. v.

A korábban bemutatott produkciók közül felújított változatban műsoron tartották még A végzetes lapocska (szerző: Mark Twain és Miloš Šami; rendezte: Miloš Šami), valamint A farkatlan farkas (szerző: Band Anna és A. Rajkin; rendezte: Miroslav Uljević m. v.) című előadásokat.
A magyar társulat összesen hetvenhat előadást játszott ebben az évadban (ötvennégyet helyben, harmincegyet vendégszereplésen). A nézőszám arányai a korábbi esztendőknek megfelelő tendenciák szerint alakultak a továbbiakban is. Összesen 51 882 jegyet adtak el, s ebből mindössze 17 201-et Szabadkán, 34681-et pedig vidéken.
A színészképzés problematikája és a színészutánpótlás megoldatlansága ekkorra már elérte a szerb nyelven játszó színházakat is. Korábban, az ötvenes években, nemcsak a kisebbségi, magyar és román társulatok fogyatkoztak meg Vajdaságban, de Szerbia Szocialista Köztársaság területén (a két autonóm tartományt is beleértve) ebben az időszakban összesen tizennégy szerbhorvát nyelven játszó színház is megszűnt. Az ezekből szétáramló színészek egy ideig utánpótlást jelentettek ugyan a megmaradt, működő színházak számára, tíz évvel később, a hatvanas évek végére azonban, mivel Belgrádból és Zágrábból nem tértek vissza tömegével az ott végzett színészek a vidéki társulatokhoz, a képzett utánpótlás hiánya egyre érezhetőbb volt. A már említett kétéves szabadkai színházi stúdió mellett, amelynek csak egy nemzedéke végzett, hasonló, úgymond „önerőből szerveződő”, ugyancsak kétéves színészképzést szerveztek Becskereken is, ahol az 1969-ben indult osztálynak tizenkét tanulója volt. Újvidéken, a Szerb Nemzeti Színház mellett működő tanodában ekkor már a harmadik évfolyam végzett, és az így képzettséghez jutott félamatőr színészek száma 1970-re elérte a harminckettőt. A színészhiány égető problémáját és kiélezettségét jelzi, hogy munkába állhattak és szerepekhez juthattak a tanodák azon hallgatói és diákjai is, akik menet közben kiszelektálódtak, nem rakták le a vizsgáikat, kiesetek az oktatásból, tehát nem fejezték be az iskolákat.
A színészképzésben (amelynek megszervezéséhez a becskereki kivételével a másik két színház tartományi támogatásban részesült) érintett három társulaton kívül az összes többi arra kényszerült, hogy amatőr színészeket alkalmazzon. Mivel azonban ezek, a színházak mellett szerveződő színitanodák sem voltak bejegyzett, hitelesített iskolák, az itt végzett színészeket szakmai szempontból ugyanúgy amatőröknek tekintették, mintha mindenféle szakmai képzettség nélkül csöppentek volna be a színpadra.
A számok tükrében: nyelvtől függetlenül a Vajdaságban ekkor a működő tizenegy társulat százhetvenhét színészt foglalkoztatott. Közülük nyolcvankettőnek csak általános iskolai végzettsége volt, ötvenketten végeztek el valamilyen szakközépiskolát vagy gimnáziumot, és mindössze öt színésznek volt valamilyen főiskolai vagy egyetemi diplomája, továbbá tizennyolcan végeztek úgynevezett színművészeti szakközépiskolát (egy időben két ilyen is működött az országban, az egyik Bosznia fővárosában, Szarajevóban, a másik pedig a dél-szerbiai Nišben, Naissus ősi római városában…). Mindössze négy olyan színész volt, aki valamelyik színművészeti főiskoláról (Művészeti Akadémiáról) érkezett, és tizenhatan voltak munkaviszonyban azok közül, akik valamelyik színház tanodájában szereztek képesítést.
1968-ban a tartományi oktatási és művelődési titkárság, felismerve az ebből eredő problémákat, a színházak produkciójának és művészi színvonalának romlását, a szocialista rendszer viszonyainak szellemében egy mindenképp alapos, kimerítő (kultúr)politikai anyagot, elaborátumot dolgozott ki a tartomány területén működő színházak gondjairól. Mindennek, és az anyag kidolgozását követő folyamatos egyeztetéseknek és további szervezői munkának eredményeképp 1969. április 22-én született meg az a javaslatcsomag, amelyik végül kimondta: „Figyelembe véve a vajdasági színházak káderállományát, szükséges létrehozni a színházi szakemberek képzésének azt a formáját, amelyik lehetőleg minél teljesebben ki tudja majd elégíteni az intézmények művészeti igényeit, valamint a színházak társadalmi-kulturális szerepét. A Művészeti Akadémiák hallgatóinak ösztöndíjazása mellett szükséges, hogy az illetékes hatóság a lehető legrövidebb időn belül tegyen lépéseket annak érdekében, hogy megteremtse a színészképzés lehetőségeit, külön figyelemmel a nemzetiségek ilyen szakmai káderek iránti igényeire.” Ezt a nyilatkozatot tekinthetjük az újvidéki Művészeti Akadémia megalapítása felé tett első lépésnek.
Ennek nyomán szinte hihetetlen gyorsasággal, már 1969 júniusában, a tartományi oktatási és művelődési titkárság létrehozott egy bizottságot, amelynek az volt a feladata, hogy dolgozzon ki egy, a helyben való színészképzés beindítására vonatkozó, és annak lehetséges módozatait elemző elképzelést, tervezetet. Ez a bizottság mondta ki végül, hogy csakis a felsőfokú képzés megszervezése jelenthet hathatós megoldást.

A bizottság arra a megállapításra jutott, hogy a vajdasági színházaknak akkoriban évente tizenöt-húsz frissdiplomás fiatal színészre volt szüksége. A magyar színészképzés egyik lehetséges módjának tartották addig is, hogy vajdasági hallgatókat küldjenek ösztöndíjjal a budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolára, azonban ez a két ország közötti rendezetlen viszonyok, a kétoldalú oktatási megállapodások és egyéb nemzetközi egyezmények hiánya – és a kor szelleme – miatt rendre zátonyra futott. Mindössze két olyan színészt említ a korabeli szakirodalom, aki vajdasági magyarként Budapesten szerzett diplomát, de esetükben is csak a két ország nemzetközi viszonyainak néminemű rendeződése, illetve azon belül is az oktatásra vonatkozó megállapodások aláírása után. Ezért a bizottság külön hangsúllyal kezelte a magyar nyelvű színészképzés iránt megnyilvánuló igényeket is.
Önálló főiskolát, Művészeti Akadémiát ekkor még nem hoztak létre, s mint a bizottság jelentése kimondja, azért nem, mert nem voltak adottak helyben a megfelelő feltételek, elsősorban a tanári kar. Erre hivatkozva inkább egy olyan megoldás mellett döntöttek, hogy a belgrádi főiskola nyisson kihelyezett tagozatot Újvidéken. Így is történt.

A változások évei

Mintegy másfél évtized elteltével, a múlt század nyolcvanas éveinek közepén már javában működött az újvidéki Művészeti Akadémia, dráma-, zene- és képzőművészeti tanszékkel. A drámaművészeti tanszéken minden évben nyílt színész osztály szerb nyelven, kétévenként váltakozva pedig, egyik évben színész évfolyam magyar nyelven, a következőben rendezői tagozat szerbül. Ugyanígy, zavartalanul működik ez a rendszer napjainkig is, ennek értelmében tehát minden második esztendőben kerülnek ki képzett magyar színészek ebből az intézményből.
A szabadkai Gyermekszínház igazgatója 1985-ben Slobodan Marković volt. A magyar társulat bemutatói az 1985-1986-os évadban pedig az alábbiak:
Jovan Đurić – Mihailo Pavlović: Lilibden – Rendezte: Horia Davidescu m. v.
Jirži Sreda: Nevenincs – Rendezte: Đorđe Rusić
Branko Mihaljević: Nyuszi, tücsi, meg a bari – Rendezte: Balogh Iván m. v.

A korábbi évadokban bemutatott előadások közül műsoron szerepelt még a Kacagó kocogó (szerző: Rade Pavelkić), az Apollodorosz és az Aladdin és a csodalámpa.
Habár a három bemutató egy évadra távolról sem nevezhető soknak, vagy éppenséggel elfogadhatónak, elegendőnek, tegyük hozzá gyorsan, hogy a szabadkai Gyermekszínház szerb társulata ugyanebben a színházi évadban mindössze két bemutató előadást játszott.

(Folytatjuk)