Az egykori Jugoszláviát sok-sok apró kis utódállamra szakító véres polgárháborúk óta büszkén mondhatjuk el magunkról, hogy hirtelen megugrott az általunk beszélt nyelvek száma, hiszen egyaránt megértjük a szerb mellett a horvát, a bosnyák és a montenegrói nyelvet is. Úgy tűnik azonban, hogy ebben a történetben hamarosan változás áll be, s ahelyett, hogy újabb és újabb nyelvek kerülnének fel a listánkra, néhányat majd ki kell húznunk onnan. Csütörtökön Szarajevóban mutatták be ugyanis nyilvánosan azt a deklarációt, amely azt állítja: a szerb, a horvát, a bosnyák és a montenegrói egy és ugyanaz a nyelv. Volt már ilyen a történelemben…
„A kérdésre, hogy Bosznia-Hercegovinában, Montenegróban, Horvátországban és Szerbiában ugyanazt a nyelvet beszélik-e, a válasz pozitív” – ezzel a mondattal kezdődik a Deklaráció a közös nyelvről című dokumentum, amely az elmúlt időszakban, még az előkészítése során, igen nagy port kavart, és egy kicsit meg is osztotta a nyilvánosságot a régióban, még mielőtt hivatalosan egyáltalán bemutatták volna. A csütörtöki szarajevói sajtótájékoztatón elmondták, hogy eddig mintegy kétszáz közismert személyiség, művész és közszereplő csatlakozott a dokumentum támogatóihoz Szerbiából, Horvátországból, Bosznia-Hercegovinából és Montenegróból.
A deklaráció aláírói között van Rade Šerbedžija, Boris Dežulović, Igor Štiks, Mirjana Karanović, Marko Tomaš, Nenad Veličković, Teofil Pančić, Rajko Grlić, Viktor Ivančić, Ranko Bugarski és Snježana Kordić is. Enver Kazaz, a szarajevói bölcsészettudományi kar professzora szerint a dokumentum „Bosznia-Hercegovina számára a legértékesebb, különösen azok a gyerekek szempontjából, akik valamely nemzeti kisebbség tagjaiként tanulnak az oktatási rendszerben.”
„Ez egy nyelv nyelvtani és történelmi szempontból is. Nem a nemzeti identitás eszköze, mégis fontos letisztázni, hogy az anyanyelv kérdése teljességében átfedésben áll-e a nemzeti identitásnak. Vannak nyelvi gyakorlatok, amelyek arra utalnak, hogy ennek nem feltétlenül kell így lennie. A délszláv térséget jellemzi a nemzeti identitás meghatározására való igyekezet” – mondta Kazkaz. A professzor figyelmeztetett arra is, hogy a nyelvet és annak meghatározását a politikai hatalom szolgálatába állították, „azzal a céllal, hogy meggyőzzék a nemezeteket arról, hogy más nemzetek nyelve nem megfelelő”.
Vladimir Arsenijević szerb író és publicista hangsúlyozta, hogy Szerbiából pont olyan visszhangot keltett a deklaráció, amilyenre az aláírók már előre is számítottak: „A reakciók alapvetően a véleményünk megkérdőjelezésében merülnek ki, holmi olcsó szalon-baloldalra hivatkoznak, azzal a felhanggal, mintha mi ebből valami anyagi haszonra számítanánk. A mi motivációnk egészen más.” Mint mondta, „ha megértjük egymást, akkor azonos nyelvet beszélünk”, s Arsenijević szerint a deklaráció az első lépés, de annak elfogadása után „számtalan kérdéssel kell még majd szembesülnünk”.
„Két kérdés kiemelten fontos: mi ennek a nyelvnek a neve, s erre egyelőre nincs egyértelmű válasz; a másik kérdés pedig az, hogy hogyan tovább. Ebben a régióban négy teljesen elkülönülő realitás létezik. A gondokat ugyanaz okozza, de azokra mindenhol egészen másmilyen válaszokat adnak” – fogalmazott Arsenijević.
