A  megszólító

Arany János kanonizáltságát, költészetének hagyományként legitimizáló erejét és szerepét mutatja, hogy alig van  (vagy talán nincs is) olyan általános iskolai olvasókönyv,  középiskolai tankönyv és szöveggyűjtemény, amelyben ne szerepelne az opus bemutatása, értelmezése, annak valamely darabja, illetve részlete. Az Arany-vers igen gyakran memoriter; a Toldi hatodikos, a trilógia középiskolai házi olvasmány. Balladái az általános és a középiskolai versmondó versenyek évtizedek óta repertoáron levő darabjai.  Egyetemi tanárként tapasztalom, hogy Arany János költészete az egyetemi hallgatók szak- és diplomadolgozatainak is igen kedvelt és gyakori témája. Az Újvidéki Egyetemen az Arany-kultusz, illetve balladaírásának új elméleti alapokra helyezett értelmezése doktori és magiszteri értekezés tárgyát is képezte az elmúlt két évtizedben.

Az Arany-életmű, -szöveg és -jelenség a hagyományos és a modern irodalomtudomány érdeklődésnek egyaránt kiemelt, vizsgált és megszólító erejű konstellációja.  Horváth János, a szellemtörténeti iskola egyik legnagyobb hatású irodalomtudósa a népiesség irodalmi mozgalmával összefonódó 19. századi nemzeti klasszicizmus legjelentősebb, és legkiforrottabb életművének tartja. A Nyugat-kör a modern intellektuális költészetet legitimáló előképet ismerte fel benne. Bori Imre a magyar irodalom modern irányairól szóló kétkötetes monográfiájában az Őszikéket mint a szimbolizmus ősforrását értelmezi, Imre László az epikai műfajok 19. századi létformájáról szóló monográfiájában is kiemelt helyet foglal el az életmű vonatkozó rétegeinek elemzése. Ugyanő Arany János balladái címmel jelentette meg az életmű e specifikus műfajáról szóló könyvét. Más epikai műfajok (pl. a verses regény) monografikus vizsgálata, vagy az újabb kori románc-értelmezések (pl. Nyilasy Balázs kutatásainak) fénykörében is igen fontos szerepet töltenek be A nagyidai cigányok, a Toldi-trilógia, illetve a Bolond Istók énekei. A történelmi narratíváról alkotott elméleti és történeti gondolkodás is rendre felveti nemcsak magának az életműnek a 19. századi történelmi elbeszélés alakulástörténetében betöltött jelentőségét, de a narratíváról alkotott Arany János-i felfogás ma érvényes tételeit is. Ma is alkalmazzuk (ld. Bényei Péter tanulmányaiban) a történelmi múlt, illetve a történelem irodalmi ábrázolása kapcsán  a „utánképzés”-nek a költőtől származó fogalmát.

Az irodalomtörténet-írásnak és a hivatalos kánonoknak természetszerűleg  vannak „hátulütői”, vakvágányai, elavult vagy megkövült nézetei, sztereotípiái és legendái. Az Arany-ballada (éppúgy mint pl. Petőfi Sándor népies dalköltészetének) népszerűsége az epigon líra elterjedését eredményezte, illetve az Arany-ballada mintája nyomán született, értéktelen balladautánzatok tömegét hozta létre a 19. század második felében. A mindenkori kánonok szeretnek ún. klasszikus triászokról beszélni; különösen  hangsúlyos törekvés ez a romantika irodalmában. Szilágyi Márton irodalomtörténész figyelmeztetett (Határpontok c. tanulmánykötetében) arra, hogy ezek a felállások mennyire kimódoltak és illegitimek,  s hogy ilyennek kell tekintenünk a Petőfi– Arany–Tompa költői triászról szóló képünket is, mert sem idő-, sem kvalitásbeli rendet, illetve egységet nem mutat fel. Petőfi a hármas hierarchikus rendjében első, noha fiatalabb volt Aranynál, Tompa költészete pedig nincs szinkronban a másik kettő zsenialitásával.

Mindenki ismeri A walesi bárdok megírásáról szóló legendát, amely szerint Arany János nem vállalta el az 1857-ben Magyarországra érkező ifjú (a forradalom leverésében és a megtorlásokban részes) uralkodó köszöntését, mivel még fájóan elevenen élt benne a forradalom bukásának tragikus élménye és legjobb barátja, Petőfi Sándor emléke; válaszul és helyette viszont megírta az idézett költeményt. A valószerűbb azonban az, hogy Aranyt nem kérték fel, s hogy a vers keletkezésének semmi köze a forradalom katasztrófáját követő Bach-korszakkal szembeni passzív ellenálláshoz.  Mindez egyfajta forradalmi árnyalatot és hevületet „akasztott”  A walesi bárdokra, s ez a szocialista és realisztikus felfogás mentődött át az irodalomoktatásba is. Nem véletlen, hogy  évtizedekig ez a ballada volt a legtöbbet szavalt Arany-költemény. Ugyanakkor a népköltészet ismeri a „széténeklés” jelenségét. Valami hasonló történt a 20. század végére Arany balladaírásának színpadi előadásaival és prezentációival; az egyirányú, s a modern lélektani, illetve szociokulturális jelentéseket mellőző értelmezések nyomán elavulttá, patetikussá és unalmas interpretációkká váltak.

Toldi és Toldi

 A fentiekben leírt jelenség játszódott le a Toldi értelmezésével és iskolai interpretációjával is. A leegyszerűsítés, ún. vulgarizáció eredményeképp Toldi kizárólag György, a „rókalelkű bátya”   képviselte feudális elnyomás áldozata. Holott Toldi Miklósnak nem csak és nem elsősorban az a gondja, hogy bátyja rangjához méltatlan paraszti sorban tartja, illetve, hogy kihasználatlan marad mérhetetlen ereje, hanem és mindenekelőtt, hogy  megfelelő szocializáció hiányában és a művelődés lehetőségétől elzárva teljesen pallérozatlan marad intellektusa; csak egy indulatait fékezni képtelen, erőszakos „bunkó”.  Tragikus vétsége (nem kis bűnt követ el: embert öl!) is innen ered – az őt  ért provokációra képtelen intellektuális válaszokat adni.

Története nem egy nagy erejű hős dicsőséges története. Sokkalta inkább arról szóló példa, hogy a testi erő (a bornírt erőszak) önmagában nem elég, mi több, a legtragikusabb utat jelöli ki. Miről szól mégis akkor ez az ismert 14. századi történet? Sok más mellett arról, hogy egy rossz útra tért ember, Toldi Miklós hogyan váltja meg erkölcsi értelemben önmagát. A társadalmi felemelkedést célzó útja során több alkalommal is tapasztalja, hogy hiába hajt végre páratlan hőstetteket, pl. puszta kézzel megállítja a fékevesztett bikát – mégis porba dobják elébe jutalmul a véres belsőségeket. Hogy mi az az erkölcsi magas pont, amihez felérve megváltja a bűntől önmagát, amivel kiérdemli a királyi kegyelmet? Amikor legyőzi, de nem öli meg (legalábbis elsőre nem, csak az orv támadás nyomán!) a cseh vitézt, hanem megbocsát. Amikor az ölést már nem tartja érdemnek többé. (A Toldi szerelmében majd épp ezt, a megbocsátás erkölcsi nagyságát érvényesíti maga a király, Nagy Lajos is, amikor a Zách-történetet előadó, a vérdíj által érintett és üldözött kobzos irányában kegyelmet gyakorol.)

Valóban megszólító?

A fentiekből kiindulva nem adnék hitelt azoknak a véleményeknek, melyek szerint a Toldi ma már – legalábbis általános iskolában, de még középiskolában sem – nem tanítható és értelmezhető eredménnyel. Nyelvezete nehezen érthető 19. századi, világa a mai fiataloktól távoli. Pedig dehogy! Toldi Miklós nem más, mint egy 14. századi Terminátor. Semmi másról nem szól a története, mint a hős  „kereső” útjáról, amelynek során önmaga intellektusát és személyiségét megalkotva harcol a rosszal (sokszor önmagával is) szemben. Mint a Terminátor bármelyik epizódja, mint a Transformers-történetek, vagy akár a Star Wars  űrodüsszeája.

Háy János 2006-ban napvilágot látott, a Hídavatásra reflektáló Margit  című novellájában felmerül a „kapcsos füzetébe apró verseket kaparó” költő képe, aki az elbeszélő szerint esendő volt és egyszerű: „csak a neve volt Arany, meg az, amit írt.”  Az volt. Ma is fénylik.

Bence Erika