Furcsa, de nem csöngetnek. Soha. Csak kopognak. Se nem hangos, erőszakos, zárt ajtót nem tűrő kopogás ez, de nem is az a félénk, alig hallható. Kis jóindulattal, még azt is lehetne mondani, hogy kulturált módon próbáltak meg rávenni arra, hogy ajtót nyissak. Már számítottam rájuk, mindenesetre meglepődtem, hogy a zentai képviselő testület elnöke, Tatjana Balo állt az ajtóban. Ha jól tudom, politológus, most mégis lakásról lakásra jár, és kérdezi, amit parancsba adtak neki: Vučićra szavaz majd az elnökválasztáson? Azonban még mielőtt feltette a kérdést, a lakás tulajdonosát kereste. Pontosan tudja, ki lakik az adott címen, hány 18. életévét betöltött személy él ott. Ha kicsit keresgél a papírok között, lehet, még azt is megtalálja, a három gyerek közül, ki melyik szobában alszik. A „Vučićra szavaz-e majd az elnökválasztáson?” kérdésre nemmel feleltem, és megkértem, ne tegyen fel újabb kérdést. Lehet, nem is volt szándékában. Illedelmesen köszönt és elment.

Leültem a konyhaasztalhoz, lehalkítottam a televíziót, és azon kezdtem el töprengeni, jól tettem-e, hogy megmondtam, nem szavazok a jelenlegi miniszterelnökre, aki az elmúlt fél évben, többször is kijelentette, még véletlenül sem lesz Szerbia elnöke. Aztán tessék, az élet úgy hozta, hogy áldozatot kell hoznia az ország(á)ért. De nekem inkább magammal és a családommal kellene foglalkoznom. A listán a lakásunk mellé odakerült egy mínusz jel, ami azt jelenti: „ezek itt, ezen a címen nem szavaznak Vučićra”. Megbélyegeztek bennünket, papír van róla, látni fogják ezt a pártházban, a központban, talán még Nagykikindán is.

Azt hittem, elmúltak azok az idők, amikor a házakra csillagot festettek fel. Nem múltak el, csak most papíron készül a leltár és valószínű számítógépen.

Elkezdek szédülni, hát mit tettem én, édes Istenem?! Veszélybe sodortam a férjem munkahelyét, a gyerekek jövőjét… De hogy szavaznék rá, mikor hiába emlegetik a magyarok, hogy gazdasági stabilitást hozott az uralkodása, mikor a szüleim nyugdíját havonta 6000 dinárral csökkentette. Az én fizetésem az önkormányzatban 4000 dinárral lett kisebb. Ez havi 10 ezer dinár a zsebünkből, egy évben 1000 euró.

Míg a gondolatok cikáznak a fejemben, olvasom, hogy a Magyar Szó igazgatója szerint a vajdasági magyarok divatból mennek külföldre. Tegnap hallottam, hogy a Zsiga is szedi a sátorfáját. Máltára megy. Érted, a Zsiga! A Zsiga, aki az egyik legnagyobb lokálpatrióta. A Zsiga is. Családostul. Divatból, mondja ő. Az anyád pi… divatból – mondom én hangosan.

A szavazatomat kéri a legnagyobb magyar párt, mert szerintük csak a hatalom részeként lehet a kisebbségi érdekeket képviselni. Tényleg hülyének nézik az embert, azt hiszik, nem emlékszünk milyen keményen ellenállt a magyarság Slobodan Milošević hatalmának. Vajon akkor miért nem mondta senki se, álljunk mellé, hiszen csak ha a hatalom részesei vagyunk, akkor lesz nekünk jó. A VMSZ vezetői is tudják, hogy a jelenlegi miniszterelnök, akkor még a Szerb Radikális Párt tagjaként miket tett a 90-es években, mint tájékoztatási miniszter.

És akik most arra szólítottak fel bennünket, hogy szavazzunk Vučićra, egyben azt is kérik tőlünk, hogy hajtsunk fejet, felejtsük el a savamalai rombolást, a Brana Crnčević utcát, az áldoktorokat, a fizetés- és nyugdíjcsökkentést, a magyar emberek leváltását… A nyelvészek szerint a kis közösségek akkor őrizték meg a nyelvüket, amikor nem hódoltak be a hatalomnak, hanem harcoltak ellene. A vajdasági magyar ember pont ilyen, harcolni akar az igazáért, nem kiskapukon, kerülőutakon és nem megalkuvással akarja azt elérni, ami jár neki, amit korábban kiharcolt, ami ott szerepel az alkotmányban. A tudásával akar bizonyítani, nem azzal, hogy hűséges szolga lesz. Lehet, hogy jó néhányszor magas árat fizet majd a kiállásáért, a megnyilatkozásaiért, de a gerince egyenes marad. És ezzel együtt jár az, hogy a nyelvét is meg fogja őrizni. Önként és dalolva nem fogja feláldozni sem a gerincét, sem a nyelvét. Aki pedig megteszi, az a saját földi jólétét helyezi a gyerekei és az unokái boldogsága fölé.

Időközben hazajött a férjem. Azt mondta, jó helyen van az a mínusz jel. Ha gondolják, írjanak be még egyet…

(Vendégszerzőnk: Dimity Daniella)