Egy német fotográfus balkáni utazása Kormánymegbízatás a századelőn, avagy Kurt Hielscher felvételei egy rég letűnt világból

Mit tudunk róla? Nos, gyakorlatilag szinte semmit… Kurt Hielscher német fotográfus 1881-ben született a sziléziai Striegauban, majd sebtében túlélt két világháborút, s 1948-ban hunyt el, hatvanhét éves korában, a manapság is alig tizenkétezres lélekszámú szászországi Lichtenstein városában, amely persze még véletlenül sem azonos az önálló államisággal rendelkező piciny hercegséggel, vagyis a független állammal. De ez egyébként is egy viszonylag gyakori földrajzi név a régióban, hiszen például a német Baden-Württemberg tartományban is van egy Lichtenstein nevű település, azt még kevesebben lakják, ott nagyjából kilencezren élnek, a polgármestere pedig egy bizonyos Peter Nußbaum. Őt most kellő udvariassággal köszöntjük – megtisztelő együttműködését előre is megköszönjük! –, de a szervilizmust mellőzzük, s egy, a virtuális térben megejtett gyors kézfogás után már lapozunk is tovább, mert ehhez a történethez a folytatásban neki aztán végképp semmi köze nem lesz. Isten tartsa meg jó egészségben!

Kurt Hielscher fotográfus a századforduló után, a 20. század tízes, húszas és harmincas éveinek egyik legismertebb európai utazója volt, szinte a kontinens egészét bejárta, s ezekre a kalandozásokra a korabeli legmodernebb technikát képviselő fotós felszerelését mindig magával vitte. Több kötet szerzője, különösen jelentősek – és szakmai körökben máig megbecsültek – tájképei és építészeti felvételei.

Berlinben 1926-ban jelent meg a Jugoslavien. Slovenien, Kroatien, Dalmatien, Montenegro, Herzegowina, Bosnien, Serbien című kötete. Túl nagy fordítói lelemény nem kell ehhez (különösképp, hogy jómagam pedig nem is vagyok németes…): Jugoszlávia. Szlovénia, Horvátország, Dalmácia, Montenegró, Hercegovina, Bosznia, Szerbia. Történt ugyanis, hogy az akkor már ismert fotográfus Kurt Hielschert a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság kormánya meghívta, hogy jönne már el ide, járja be az országot kedvére, utazgasson, amerre kedve szottyan, s felszerelésével örökítse meg, amit arra érdemesnek talál.

Álommeló lenne ma is az ilyesmi!

Hielscher tehát bejárta a korabeli SZHSZ királyságot, s gyakorlatilag dokumentálta ezzel a Balkán nagy részét, megfigyelte az itt élő embereket, a szokásaikat. A művész, mint mondta, nem akart képeslapfotókat készíteni, vagyis manapság és mai szóhasználattal talán azt mondhatnánk felvételeinek nagy részére, hogy azok ehelyett sokkal inkább úgynevezett szociofotók lettek.

Belgrádban tolmácsot adtak mellé, meg egy  írásos engedélyt a kezébe, amely szabad mozgást biztosított neki az ország egész területén. Ebben pedig a különleges felhatalmazás értelmében a rendelkezésére álltak a helyi közigazgatási szervek járművei, no és persze személyzete is. Autók, önkormányzati szekerek, hivatalnokok… A kedvébe járt mindenki, aki csak tehette. S kellő helyismeret nélkül persze szüksége is volt megfelelő kalauzolásra.

A Zeiss Ikon és az Agfa vállalat az akkor elérhető legfejlettebb technikával szerelte fel Hielschert, aki a feljegyzések szerint nagyjából ezerkétszáz felvételt készített balkáni utazásán, amelyek közül mintegy százat publikált.

Érdekességként említhetjük, hogy Hielscher már 1926-ban is azt a címet adta kötetének, hogy Jugoszlávia, pedig az őt vendégül látó kormány akkor még a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság hétköznapi életét irányította, mindennapjait egyengette a maga, belső politikai csatározásokkal tarkított módján, s majd csak három évvel később, 1929. október 3-án változtatta nevét Jugoszláv Királyságra. Akármit mondjanak is hát a hivatalos szervek, kormányok, királyok, császárok, uralkodók és trónbitorlók, hatalomra áhítozók, elnökök, vezérek, nemzetközi szerződések, dekrétumok és paktumok, memorandumok és elaborátumok, paragrafusok és cikkelyek, akárhogy igyekezzenek is az önjelölt megmondóemberek, vélhetően a köznyelvben már akkor is mindenki „egyszerűen csak” Jugoszláviaként emlegette ezt az államalakulatot, s ezért is adta a német fotográfus ezt a címet a kötetének. I. Sándor király a névváltoztatással tehát jószerivel csak követte és törvényesítette az elkerülhetetlent. Mert a végszót mindig a köznyelv mondja ki… Olykor még előbb is, mint a hatóságok.

S akkor ugorjunk sebtében a 21. századba: az igencsak sokoldalú niši színművész, Davorin Dinić, a helyi bábszínház társulatának tagja (aki Bulgáriában, a szófiai egyetemen szerzett oklevelet…), a múlt pénteken „fedezte fel” magának – és a világháló végtelen, mérhetetlen közösségének – a mintegy száz évvel ezelőtt alkotó német mester munkásságát, vagyis akkor töltött fel harminckét darabból álló válogatást Kurt Hielscher felvételeiből a Facebook internetes közösségi portálra. Ő maga sem gondolta volna tán, de virtuális fényképalbuma nem várt sikert aratott: péntek óta megállás nélkül záporoztak a lájkok, s alig néhány nap alatt több mint ezerötszázan osztották meg – természetesen az utódállamok mindegyikéből, mindegyikében. Szóval a csodájára jártunk, ahányan csak észrevettük az információk sokszor immár áttekinthetetlen tengerében, zuhatagában…

Kurt Hielscher remek fotói egy olyan világot idéznek meg, amelynek ma már nyoma sincs a régióban. Pedig alig telt el, s még csak nem is egész száz esztendő… A német fotográfust elsősorban nem a házak és az épített örökség, hanem az emberek érdekelték, mondhatnánk azt is, hogy teljes joggal, hiszen olyanoknak láthatjuk a fényképek szereplőit, ahogyan a szerkezet – amely ritka vendég volt akkoriban még ezeken a tájakon – kattanása tetten érte őket. Persze, a korabeli technikai lehetőségek mellett nem beszélhetünk a mai értelemben vett spontaneitásról, valamiféle beállítottságra mindenképp szükség volt, már csak azért is, hogy éréklehető feltételek készüljenek; nem elmosódottak, nem homályosak, nem életlenek. Tehát már csak ezért sem beszélek spontaneitásról. Beszélek azonban életmódról, a hétköznapok megéléséről, a szokásokról, a legegyszerűbb bíbelődésekről, napi rutinról, szinte észrevétlen cselekvésekről, vagy éppenséggel a ruházat, az öltözék praktikus elemeiről, amelyeket akkor is önkéntelenül (és készületlenül is…) magán visel az ember, ha az idegen fotográfus – vagy annak tolmácsa – csak véletlenszerűen állítja meg őt pózolni a szarajevói piacon, vagy kapja lencsevégre ahogy társaságban üldögél. Kivel is? Barátaival, ismerőseivel, üzletfeleivel… Aki akkor épp eljött.

 

 

Davorin Dinić fotóalbumát, amelyben Kurt Hielscher felvételeit osztotta meg a Facebookon, csak a mögöttünk hagyott hétvége alatt mintegy ezerötszázan osztották meg, s természetesen egy voltam közülük én is. Erre az alkalomra pedig tízet válogattam most össze az 1920-as években készült nagyszerű fotográfiák közül, mintegy ízelítőül és kedvcsinálóul is, hogy tessék csak, tessék csak bátran keresgélni az interneten, hiszen lépten-nyomon, hiszen bármikor érhetnek bennünket hasonlóan kellemes meglepetések…

 

 

 

 

 

 

Alkalmi utazásunk itt most véget ér ugyan, de ezzel a válogatással is tisztelgünk Kurt Hielscher emléke előtt. Hiszen végső ideje, hogy mi is megtanuljuk, megjegyezzük a nevét… Davorin Dinićet pedig köszönet illeti azért, hogy ennyi év távlatából a figyelmünkbe ajánlotta ezeket a felvételeket!