Jim Carrey egyik legmaradandóbb alakítását az 1998-ban készült Truman Show című filmben nyújtotta, amely a korábbi komikus szerepektől eltérően egy komolyabb témájú film volt. Carrey egy fiatalembert alakít, akit születése után örökbefogadott egy tévécsatorna, és ezzel egyidőben elindítottak egy valóságshowt is. Létrehoztak egy művárost, ahol a főhős úgy nőtt fel, úgy járt iskolába és barátkozott, úgy járt munkába, hogy körülötte minden csupán díszlet volt és mindenki, még a legközelebbi rokonai is felbérelt színészek. Mindezt pedig a tévén keresztül 24 órán át élőben nézte a több millió néző.

Maga a film azért jutott most eszembe, mert az akkori koncepció ma, 18 évvel a forgatás után a mindennapjaink részévé vált. A virtuális valóság, a közösségi oldal és persze a tévés tehetségkutató, valóságshow, a pillanatnyi népszerűség, amiért sokan szinte bármit megtesznek, olyannyira részévé vált az életünknek – vagy mi az övének –, hogy sokan el is tévelyednek a virtuális és a valóságos világ között.

Igazából Donald Trump győzelme csak jelképes koronát helyezett erre a jelenségre, amely már egy ideje itt van, alakul és egyre inkább dominánssá válik a világunkban. A tény, hogy az amerikai választási kampányban gyakorlatilag mindkét jelölt álhírekkel, hazugságokkal, megalapozatlan vádakkal operált, a választók zöme pedig ezek alapján formált véleményt, jelzésértékű. Az igazság, a tények, a valós, bizonyítékokkal alátámasztott információ iránt soha nem volt kisebb az igény mint manapság. Persze nem kell ehhez ennyire messzire menni, elég csak megnézni Szerbia távvezérelt médiáját, illetve a hatalmi erők által gerjesztett dezinformációtömeget.

A kormánypárti médiát olyannyira kilúgozták, olyannyira kisöpörték onnan mindazokat az újságírókat, akik valódi kérdést mernének feltenni elsősorban a kormányfőnek, de a körülötte lévő kiskirályoknak is, hogy ezen csatornákon keresztül folyamatosan zúdulhatnak ránk az egyoldalú információk. Akár az életszínvonal vágtázó növekedéséről, akár gazdasági fejlődésről, de ugyanúgy iskolák felújításáról, korszerű utakról és minden egyéb „sikertörténetről“. A közösségi médiában, az internetes híroldalakon pedig, ahol egyelőre még másfajta valós vélemény is megjelenhet, megjelentek az álprofilok, a fizetett trollok (akiket a honi szóhasználatban „bot“-oknak neveznek). Az ő dolguk az ellenvéleményt megfogalmazó szövegek alatt a hatalmi többség politikáját éltetni, kommentárok áradatával ellehetetleníteni a párbeszédet a valós társadalmi problémát feltáró bejegyzések alatt, és hát itt az új korszak leghatékonyabb fegyvere, a karaktergyilkosság is. A nem létező profilok neve alatt mindenféle megalapozatlan vádakkal, gyalázatokkal illetni a kritikus vélemény megfogalmazóját, sértegetni, disznóságokat rákenni, lehetőleg minél több fórumon, minél több fiktív profil által. Ha pedig az átlagos internet-felhasználó szorgalmasan kattintgat és olvasgat, akkor több helyen, több „forrásból” is találkozik a vádaskodásokkal, és máris működik a Goebbels által kitalált „százszor leírt hazugság igazsággá válásának” elve.

Szerbia társadalma a 2012-es hatalomváltás óta egyre inkább érzi úgy magát, mintha egy helyi Truman Show nézője lenne, azzal, hogy itt a főhős maga a kormányfő. Az ő művilágában él mindenki, ha ő úgy találja ki, hogy például a fővárosban vízi várost épít, akkor a sok színész és statiszta rohan ezt a munkát elvégezni, ha egy kaszárnyában akar aludni, akkor ezt is megszervezik neki és mindenki úgy viselkedik körülötte, mintha ez szerte a világon így lenne normális. Ezért is értik félre sokan az újságírók elleni kirohanásait. Amikor helyreutasítja a kritikus kérdéseket feltevő személyeket, akik a Savamala negyed lebontásáról vagy más problémás ügyekről kérdezik, akkor ő igazából azért méltatlankodik, mert szerinte ilyen gondok nincsenek, legalábbis a körülötte lévők nem említettek neki semmilyen törvénytelenséget.

A kormányfő legkedveltebb időtöltése pedig a választási kampány. A Vučić Show 2012-es elindítása óta már két kampányban is részt vett és amint láthattuk, nagyon tetszett neki, hogy akárhol megjelent, hatalmas tömegek éljenezték őt, akik mind a nevét viselő sapkákban, pólókban várták és tapsolták meg. Ott nem voltak ezek az érthetetlen, alulinformált, „valakik által felbérelt” emberek, akik munkanélküliségről, szegénységről beszéltek volna. Akik ilyenkor körülveszik, azok mind látják, hogy ebben az országban minden szép és jó. Ők az igazi nép. Még azt is imádta, hogy a legutóbbi választások alkalmával, amikor kicsivel rosszabb eredmény született, mint az várható volt, győzelmi beszédét éppen úgy megéljenezték. Ezért a show főhőse kissé féltékenyen és nyugtalanul konstatálta, hogy neki még legalább három évig nem lehet választási kampánya, ezzel szemben az államfőé már szinte el is kezdődött. Úgyhogy azt találta ki, ha már úgyis kampány van, miért ne lehetne ismét parlamenti választás is. Plakátok készülnek, szavazólapokat nyomtatnak, hát akkor mit ártana, ha egyszerre kétféle választás is lenne? Meg hát, mi lesz azzal a sok kedves emberrel, akik úgy szeretik őt hallgatni? Hát az elnökjelöltek úgyse olyan érdekesek… Muszáj neki eléjük állnia és felvidítani őket. Hiszen sokan már reggel négykor sorban állnak, amikor fogadóórát tart, csak hogy jobb kedvre derítse őket… Szüksége van rá a népnek…

Ebben a valóságshowban élünk mindannyian, az ország élettempóját, mindennapjait úgy alakítják át – akár egyik napról a másikra vagy inkább egyik napról a másikra virradóan – a stúdióépítők, ahogyan azt a főhős kedve kívánja, médiája, a körülötte ténykedő trollok is ennek fényében változtatnak véleményükön.

A Truman Show című filmben a főhős számára egy idő után gyanússá válik az élete és hamar rájön, hogy valami nem stimmel. Aztán, a stáb minden ügyeskedése ellenére is kitör a stúdiódíszletből és véget vet egy hazugságokra épülő látszatéletnek. Miután a tévén emiatt megszűnik a műsor, a nézők, akik imádják Trumant, vele sírnak és nevetnek, ennyivel konstatálják a történteket: Nézzük, máshol mit adnak.

Vajon a Vučić Show nézői mikor jönne rá, hogy a távirányítóval csatornát is lehet váltani?

A jegyzet a Családi Kör hetilap 2016. 12. 8-i nyomtatott számában jelent meg és a lap engedélyével közöljük. Ha szeretné a jegyzeteket időben olvasni, vásárolja meg vagy fizessen elő a Családi Körre.