Időről időre föllángol Magyarországon a vita, amelynek az alapkérdése így hangzik: vajon szabad-e szóba állni szélsőjobboldali elemekkel? Amennyiben a Jobbik Magyarországért Mozgalmat szélsőjobboldali pártnak tekintjük, akkor kimondható, hogy a politikai nyilvánosságon belüli, szinte egyöntetű vélemény szerint a fenti kérdésre adott válasz: igen.
Az igen melletti érvek sokrétűek: kezdve attól, hogy a Jobbik a 2013-ban kezdődött ún. cukikampányától számítva retorikájában sokat változott, egészen odáig, hogy a vitába szállás hatékonyabb fegyver, mint az elzárkózás, ignorálás. A pillanatnyilag harmadik legnagyobb frakcióval rendelkező Jobbik képviselői ott ülnek a parlamentben, felszólalnak, parlamenti bizottságok munkájában vesznek részt, politikai vitaműsorokban szerepelnek, és nem jellemző, hogy ténykedésüket bojkott övezné.
Azonban más kérdés az együttműködésre vonatkozó. A Jobbikot (egyelőre) nem tekinti partnerének egyetlen magyarországi parlamenti párt sem, de határon túli partnerszervezetekről sem tudunk, ha nem számítjuk az immár több mint két éve a hibernáció állapotában leledző Magyar Remény Mozgalmat. Sőt, még az európai szélsőjobb vezető figurájának tekintett Marine Le Pen se vette be őket a csapatba.
Mi következik abból, hogy a minap „elnöki szintű találkozó” jött létre a Magyar Mozgalom és a Jobbik között? Egyelőre semmi. A „kapcsolatfelvétel kezdeményezése” ugyan határeset – valahol a „szóba állás” és az „együttműködés” között félúton –, ám az MM-nek jó alibije van: „még az áprilisi választásokat követően fordult tájékoztató és kapcsolatfelvételt kezdeményező levéllel valamennyi magyarországi parlamenti tényezőhöz” (a szerző kiemelése). Vagyis: mindazokkal kezdeményeztek találkozót, akik a magyar szavazók akaratából mandátumhoz jutottak a törvényhozásban, és a Jobbik volt az első ezen pártok közül, amely reagált a kezdeményezésre. Ez eddig még védhető is.
A kérdés az, hogy lesz-e, lehet-e folytatása ennek a történetnek a Jobbik vonatkozásában.
Az MM megalakulása és különösen a számára felemás eredménnyel végződött választások óta kétségbeesetten próbálja pozicionálni magát a magyarországi hatalmi körökben – nem túl nagy sikerrel. A Fidesz szinte egyáltalán nem vesz tudomást az MM létezéséről, amit a mozgalomban eddig sztoikusan tűrtek, ám az, hogy a legutóbbi MÁÉRT ülésére sem kaptak meghívást, betette a kiskaput. Méltánytalannak, példátlannak és károsnak nevezik a magyar kormány viszonyulását; ezek kemény szavak, amelyek azt sejtetik, hogy rövidtávon immár nem reménykednek a Fidesz-partnerségben.
Van rá példa, Szlovákiában és Romániában egyaránt, hogy egy magyar kisebbségi érdekeket (is) felvállaló formáció képes fennmaradni a magyar kormány hathatós támogatása nélkül is, ám mind a Híd-Most, mind az RMDSZ rendelkezik olyan többlettel, amivel az MM nem: ez az egyik esetében a vegyes jelleg (a Híd nem csak a magyar nemzetiségűek szavazataira számíthat), míg a másik esetben a vajdaságiénál sokkal nagyobb magyar szavazótábor.
Az MM, ha a Fidesz segítő jobbjára végleg keresztet vetett, két dolgot tehet: a vegyes jelleget erősíti (kiszélesíti tartományi szintre, amit Szabadkán Maglai Jenő vezetésével megkezdett), vagy erősíti a kapcsolatokat a Fidesz egyetlen komolyabb vetélytársával, illetve akár jövőbeni koalíciós partnerével, a Jobbikkal. A kettő kizárja egymást, hiszen a Jobbiknak rendkívül rossz a híre azokban a szerb választói körökben, amelyekre az MM esetleg támaszkodhatna.
De nem kívánom folytatni hideg fejjel, hamis pragmatizmussal az elemzést, hogy mit hozhatna az egyik és mit a másik választás, mi az, ami elveszne a réven, de esetleg megtérülne a vámon. Nem. A Jobbikkal való együttműködés – cukisodás ide, retorikai fordulat oda – teljes mértékben elfogadhatatlan kell hogy legyen minden, magára valamit is adó párt(szerű képződmény), illetve demokratikus érzelmű személy számára. A Jobbik egy pillanatra sem tagadta meg antiszemita, neonáci, kirekesztő, militarista szervezetekhez való (múltbéli?) kötődéseit.
A Jobbik egyszerűen nem lehet opció a Magyar Mozgalom számára. Ennél azért finnyásabbnak kell lenni még akkor is, ha egyébként a hatalom meg- vagy visszaszerzése érdekében sok mindenre képesek a politikusok.
(Autonómia)
