Szvjatlana Aljakszandravna Alekszievics, fehérorosz írónő és oknyomozó újságíró mondta egyszer, hogy a háború olyan mocsár, amibe belekeveredni könnyű, kiverekedni nehéz. Márpedig Szerbia és Horvátország viszonya 25 évvel Vukovár elfoglalása, vagy ahogyan akkoriban a szerb hazafias médiumok szajkózták: felszabadítása után, továbbra sem felhőtlen, sőt egyes hazai kormányközeli bulvárlapok címoldalait böngészve, az utóbbi időszakban az az ember érzése, hogy a „mennyei nép” egyes tagjai semmit sem tanultak a vérzivataros kilencvenes években történtekről, s legalábbis a jó meleg szoba mélyén csücsülve, s a közösségi oldalakon lógva továbbra is a szlavóniai, baranyai és a krajinai csatáikat vívják, megfeledkezvén arról, hogy negyed évszázaddal ezelőtt kirobbant „nem létező” testvérháborúban, esztelen célokért küzdve, mennyien is áldozták fel az életüket, teljesen értelmetlenül.

A vukovári víztorony a csata jelképévé vált

A vukovári víztorony a csata jelképévé vált

Vukovár megszállásáról a következőképpen számolt be a már sajnos megszűnt Népszabadság: „A horvát kormány szerint tömegmészárlás veszélyezteti a város 15 ezer lakosát. […] Meg nem erősített belgrádi hírek szerint Vukovár központjába már bevonultak a jugoszláv hadsereg alakulatai, a horvát gárdisták visszavonultak a város délkeleti részébe, a belügyi alakulatok pedig meg akarták adni magukat. Ezt az ajánlatot a jugoszláv hadsereg nem fogadta el, mivel a fegyverletételhez a horvát belügyi fegyveresek időt kértek volna, s a katonai alakulat parancsnoka, aki a kapitulációs ajánlatot megkapta, csak azonnali megadást ismert volna el. A városból már csak szórványos lövöldözés hallatszik.”

A korábban multietnikus kelet-horvátországi város ostroma 1991. augusztus 25-én kezdődött, amikor is a Jugoszláv Néphadsereg a szerb álkatonai egységek hathatós segítségével általános támadást indított a horvát védelmi erők ellen. A várost a Horvát Nemzeti Gárda mintegy 1800 könnyű, gyalogsági fegyverekkel ellátott harcosa védte a JNH és a paramilitáris szervezetek nehézfegyverzettel és páncélos egységekkel is rendelkező 36 ezer katonája ellen. Az ütközet első, augusztus végétől, szeptember végéig tartó fázisában a várost és a környező falvakat naponta lőtték ágyúval és aknavetőkkel, ezzel is elterelve a védők figyelmét a szerb egységek csapatmozgásairól, amelynek köszönhetően három oldalról kerítették be Vukovárt. A jugoszláv hadsereg az ütegek és a harckocsik mellett repülőgépeket és folyami hadihajókat is bevetett a város ostromakor, a környező falvakban pedig a szerb paramilitáris egységek pedig számos civilt is lemészároltak.

A feljegyzések szerint a JNH vezetése a kezdetekben nem Vukovárt szemelte ki a fő célpontjaként, de a jelentéktelen hitt katonai beavatkozásból az ostromlott város mindkét fél számára szimbolikus jelentőségűvé nőtte ki magát.

1991. szeptember 19-én több mint száz tank hagyta el Belgrádot és lépte át az országhatárt Šidnél, s a hónap végére a szerb erők teljesen bekerítették a várost. A kivezető utakat lezárták, a városból egyedül egy aláaknázott kukoricaföldön keresztül lehetett kijutni.

A JNH több támadást is indított, de nem sikerült megtörniük a város védelmét. A hadsereg tankjai alkalmatlannak bizonyultak az utcákon folyó harcokra, a hadsereg katonái sem értettek az urbánus hadviseléshez, ahogyan a parancsnokaik sem álltak a helyzet magaslatán.

Velük szemben a horvát erők rajtaütéses támadásokat és diverzánsakciókat hajtottak végre. A tankok lánctalpai alá éjszakánként aknákat helyeztek el, amelyek a harckocsi elindításakor robbantak fel. Ezek az akciók a támadó fél harci kedvét is alaposan aláásták.

A JNH ezért ágyú- és rakétatűz alá vette a várost, a csata végéig mintegy 700 ezer ágyútöltetet, gránátot és rakétát lőttek ki a városra. A néphadsereg erejét a sikertelen mozgósítások is gyengítették. A becslések szerint a behívottaknak csupán 13 százalékát sikerült mozgósítani, sokan külföldre szöktek, vagy pedig elrejtőztek a mobilizáció elől. Ebben az időszakban kezdődtek el a szerbiai béketiltakozások is. Több helyen a katonák elutasították feletteseik parancsát, októberben pedig egy teljes újvidéki zászlóalj szakított félbe egy támadást, majd dezertált. A tartalékosok egy része elhagyta a harckocsikat és gyalog tért vissza Szerbiába, egy szerb tank vezetője pedig a harckocsijával hajtott Belgrádba a jugoszláv képviselőház elé.

Szeptember végén Života Panić tábornok vette át a Vukovár elleni hadművelet vezetését, új ofenzivát indított a város ellen, és elvágta a horvát erők utánpótlási vonalait. Ezt követően a horvát oldalon is személycserék történtek, aminek kövekeztében a védekezők ellentámadásba lendültek, s visszaszorították a szerb erőket. Franjo Tuđman, horvát elnök azonban az Európai Közösség nyomásgyakorlására hivatkozva leállította az előrenyomuló horvát erőket, amit a szerbek kihasználtak és visszafoglalta az elvesztett pozícióit a város körül és ismét bekerítette Vukovárt.

A csata utolsó fázisában, a folyamatos tüzérségi támadások miatt a város lakossága, közöttük mintegy ezer szerb is, a pincékben keresett menedéket, a föld alá költöztették le a városi kórházat is, amely szintén folyamatos támadások alatt állt.

1991 novemberének elején a JNH egységei Arkan paramilitáris egységeivel karöltve megosztották a horvát védelmet és behatoltak a városba. A védőknek nem volt elég lőszerük is ki is merültek a nap huszonnégy órájában folyó csatákban, így november 18-án a város utolsó védői is letették a fegyvert. A várost elfoglaló erők ezen a napon több száz horvát katonát és civilt öltek meg, s mintegy 31 ezer civilt deportáltak.

vukovar3A várost „megtisztították” a nem szerb lakosságtól, s az úgynevezett Szerb Krajinai Köztársasághoz csatolták.

A JNH taktikai győzelme ellenére a csata kimerítette a jugoszláv erőket is, néhány nappal később tűzszünetet hirdettek, s ezért s a csatát a horvát honvédő háború fordulópontjaként tartják számon.

Vukovár 1998-ban került ismét horvát fennhatóság alá, s azóta a város épületeit felújították, de még manapság is megtalálhatóak a 87 napos ostrom nyomai, a lelkeken pedig azóta sem forrtak be az 1991-ben ejtett háborús sebek. Annak ellenére, hogy 2010-ben Boris Tadić, akkori szerb köztársasági elnök bocsánatot kért a város ostromának, illetve az ezt követő tisztogatásoknak horvát áldozataitól, és megkoszorúzta az ovčarai tömegsír emlékhelyét, a városban három évvel ezelőtt több százan tüntettek a kétnyelvű (a horvát mellett szerb cirill betűs) feliratok és táblák elhelyezése ellen, ez év szeptemberében pedig szerb és horvát fiatalok tömegverekedéséről számoltak be a horvát újságok, de a jelenlegi szerb politika sem igazán törekszik a megbékélésre. Márpedig erre mielőbb szükség lenne, hogy véletlenül sem ismétlődjenek meg a huszonöt évvel ezelőtt történtek.

Sem Vukováron, sem az ex-jugoszláv térség más vidékein.

(Felhasznált irodalom: wikipédia, Index.hu)