Nem tudhatjuk, mit hoz Amerikára és a világra a 2017. január 20-án kezdődő Trump-elnökség, de a másfél éves, soha nem látott módon alpári kampány utáni pár óra következményei tektonikus változásokat sejtetnek. Az első két nap jelenségeiből merített mintavétel is sokatmondó: sokk és döbbenet; tízezres tüntetések az ország legnagyobb városaiban; a legádázabb trumpisták helyenkénti diadalittas hőzöngése; a New York-i Trump-torony előtti szalmabábu-égetés; Barack Obama szokásosan higgadt és méltóságteljes fellépése a demokrácia intézményrendszerének védelmében; Donald Trump fehér házi látogatása (amelynek során 180 fokos fordulattal „hatalmas telejsítménynek” nevezte Obama sikereit és „mély megtiszteltetésnek”, hogy találkozhatott vele); a gyorsan bebizonyosodó orosz kapcsolat; az elemzők végtelen okoskodása; a Hillary meg az egész Clinton-gépezet, a demokrata pártapparátus, valamint a liberálisnak vélt média elleni kirohanások; végül pedig az egész kormányzatot megkaparintó (és a legfelső bíróságot kétségkívül évtizedekre konzervatív, fundamentalista betonbunkerré változtatni képes), ám ugyanakkor mélyen megosztott, kedden még vesztésre álló Republikánus Párt hirtelen támadt meredek ambíciói – mindez együttesen akármit előrevetíthet, egészen az amerikai társadalom vietnami háborús jellegű kettészakadásáig.
Mindezt nem lehet egyetlen választás utáni kommentárban feldolgozni. Ezért ez a jegyzet bevezetője csak egy tervezett sorozatnak, amely az új politikai korszakot egyelőre az elmúlt másfél év diadalmas trumpizmusából eredeztetve próbálja megvilágítani.
A legtöbb választási elemző egyetért abban, hogy az amerikai szavazók 47,5 százalékos kisebbségének (a leadott szavazatok 47,7 százalékos egyszerű többségét nem végleges adatok szerint Hillary Clinton nyerte) úgymond elegük lett az elitekből – és választottak maguknak csillagot. Egy valóságshow-celeb milliárdos csilllagot („a világ legünnepeltebb vállalkozóját”, saját üzleti reklámja szerint), hogy felforgassa a rendszert. Ez még önmagában véve nem okvetlenül ellentmondás, de érdemes közelebbről megvizsgálni. Úgy, ahogy a gyorstüzelésű, fürgén másoló kommentátorok nem teszik.
Donald J. Trump, az „elitgyilkos-jelölt” elitmilliárdos többek között azzal szerezte meg a vidéki, kevésbé iskolázott, nem is mindig szavazó, fehér munkástömegek bizalmát, hogy elítélte a „politikai korrektséget” és „totálisan manipuláltnak” nevezte a rendszert – mindaddig, amíg ő maga nem győzött. Ingatlanmágnásként viszont arról híresült el, hogy 30 év alatt több mint négyezer (4000, azaz N-É-GY-E-Z-E-R) perbe keveredett bele (egy vezető jobboldali napilap kutatása szerint). Perelték a beszállítók, bedolgozók és fogyasztók megvezetése, illegális bevándorló alkalmazottak ki nem fizetése, ill. kirúgása miatt. Helyi hatóságok üldözték kisebbségi lakók elutasítása, csalás, rágalmazás és egyebek miatt. Négyszer jelentett kaszinóvállalatai nevében csődöt, és azokból az üzleti cselekből is rendre nagyokat kaszált, miközben partnerei és a helyi környezetek nagyokat buktak. Mivel Trump az elnöki eskütétel előtt még néhány bírósági eskütételre kényszerül, peres ügyeire még visszatérünk.
A kocsmai szintű odamondogatás nagymestere azért lehet az Egyesült Államok 45. elnöke, mert megtalálta azt a fogékony közönséget, amelyik mindig is szókimondóan beszélt egymás között (kivéve vasárnap a templomban, vagy egyes felekezetek esetében mindennap a hajnali bibliaórán), és alig várt valakit, akinek van hozzá bátorsága, hogy a gyűlölt városi, iskolázott, kozmopolita, életvitelileg liberális elitek – amelyeknek a számlájára írja megélt nyomorúságát – szemébe vágja saját kiürült, kiürített, lesüllyedt élete panaszait.
Miután az amerikai konzervatív kormányzatok Ronald Reagan óta egyre súlyosabb mértékben, egyre több földrajzi és szakmai területről kiszorították, lehetetlenné tették a szakszervezeteket, amelyekben a munkásosztály még csak látott valamiféle védelmezőt, és amelyeknek vezetői értették, hogy melyik politikai tábortól várhatnak legalább valamekkora támogatást, ez a korábbi jólétéből kisemmizett réteg Trumpban találta meg védszentjét – és a többi alig érdekli.
Valahol a lelkük mélyén érzik ezek az emberek, hogy soha többé nem lesz az életük olyan, mint amilyen az USA megkérdőjelezetlen világelsőségének idején volt – de egyelőre képtelenek elfogadni, hogy az a globális dominancia, amelyet Trump egyik kései politikai tévéreklámja visszasírt és kilátásba helyezett, soha nem térhet már vissza. Hát legalább bosszút akartak állni – és ennyi.
A munkásosztály új bajnoka (micsoda ellentmondás! – amit az újonnan feleszmélő tömegek vagy nem vesznek észre, vagy nem érdekli őket) természetesen pontosan tudja ezt, dehát a hírnév, az üzlet meg a jó hecc kedvéért gondosan elrejti előlük a valóságot. A megvetés és megvezetés zseniális bűvésze, az elfelejtett, leszakadó néprétegek bűvölője azt állítja, hogy egy „csodálatosan szép nagy fallal”, 35 százalékos büntetővámokkal, a történelem legnagyobb adócsökkentésével, a fegyveres erők minden korábbinál hatalmasabbá építésével Amerika újra szép lesz, ”méltó régi nagy híréhez” – mondaná a költő –, mit lemostak róla a „gyenge, csaló, liberális, nemzetáruló, elitek”.
Tévedés ne essék: Az utóbbi eliteknek kétségtelenül van felelősségük, elszámolni valójuk, közülük egyeseknek vaj is a fejükön – mindezt fel kell tárni és tanulni kell belőle. Az is elképzelhető, hogy Donald Trump 16 hónapos verbális ámokfutása közönséges kampánytrükk volt, a választók gigantikus megvezetése, és mostantól jön a mérsékelt és megfontolt Trump, aki megilletődötten veszi vállára a hatalom felelősségét és a kisemberek érdekeit helyezi előtérbe a milliárdosokéval szemben. De miért kellett mindehhez felkorbácsolni a gyűlöletet és megrendíteni a politikai rendszer intézményeibe vetett hitet? Ezt érdemes vizsgálni, hogy megértsük: milyen eszközökkel szerzi meg valaki a hatalmat, mire használja azt, illetve mit jelent majd mindez Amerika és a világ számára.
A címfotó eredete: a katz/shutterstock.com
